***
Ahogy kinyílik a lift ajtaja és kilépek, máris
megpillantom őket. Corey nem látszik dühösnek, inkább aggódik és lehet, hogy
nem is ok nélkül ellenben Finnick agyában egyből elpattan egy ideg. És ahogy én
néhány perccel ez előtt most így ő is hoz egy forrófejű döntést. Odalép hozzám
és kapok tőle egy akkora pofon, hogy csak úgy csattan. Az arcom ég a szemem
könnybe lábad nem nagyon akarom megjátszani magam. Minek tartsam fent a
látszatot?
Ha mákom van, akkor a styliszt nagy nehezen valami
sminkel eltünteti azt a szép foltot, ami ezután látszani fog. És bizonyos fokig
meg is érdemeltem ezt a pofont. De nem úgy, ahogy ő gondolja.
Biztos csak annyit mondtak nekik, hogy a Játékmesterekre
támadtam azt az apróságot már kihagyták, hogy ők provokálták, sőt követelték,
hogy ezt megtegyem. Mert ilyenek a Játékmesterek és hiába figyelmeztettek óva intettek,
én fittyet hánytam minden tanácsra, és az idáig szépen felépített sikerekre.
Egy apró mozdulaton az életem múlhat és ezt megtapasztalhattam volna már.
- Gratulálok, nagyon ügyesen vágod magad alatt a fát! Bár
ez Corey hibája is, mert hagyja, hogy azt csináld, amit akarsz! A csinálj,
valami látványosat nem azt jelenti, hogy támadj neki a Főjátékmesterre és
próbáld meg levágni a kezét!- elviselem, hogy engem szid azt már megszoktam
ezalatt a pár év alatt, de egyet nem hagyok, hogy nekiálljon egy olyan embernek,
aki semmiről sem tehet. Úgy kezd el róla beszélni és vádaskodni, hogy nem
tudhatja mit tett meg értem, milyen tanácsokkal segített és próbált meg
csiszolni ezen a nem egyszerű természetemen. Amiről már én magam sem tudom
eldönteni, hogy mikor színészet és mikor valóság.
Hiszen
figyelmeztetett reggel, hogy vigyázzak arra, mit teszek. Figyelmeztetett rá, ha
burkoltan is, hogy a Játékmesterek arra mennek, mennyire vagyok beszámítható.
Bár nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá.
Azt nem hagyom, hogy Coreyre bármi rosszat mondjon.
Megfogom, felemelem az öklömet és csapok, de már csak levegőt érek. Neki akarok
menni ezek után, de Corey megragad és egy könnyű mozdulattal odébb pakol. El is
felejtettem, hogy az ellene vívott harcaim csak azért vezettek győzelemre, mert
mindig hagyott nyerni, vagy nem figyelt oda. Hiába próbálok csapkodni vagy
rúgni ő vasmarokkal tart, vagyis nem szabadulok ki belőle, akárhogy sikítok
vagy őrjöngök. Innen egy menekülési út van, ha lehiggadok, ami ebben a szent
percben a világ legnehezebb feladata. Úgy érzem minden összeesküdött ellenem.
Megfogja leültet
az ágyra és megvárja, hogy legalább annyira lenyugodjak, hogy beszélni lehessen
velem. Rettenetesen nehéz magamat rákényszeríteni a helyes légzésre, és
lenyugtatni az ezerrel pörgő agyamat.
Finnick értetlenül
áll az események előtt, nem csoda, hiszen nem látott engem úgy istenesen
kibukni. Mostanáig. Mikor lenyugszom, már amennyire tudok Finnick felé fordul
ennek hatására engem már nem tart senki. Még mindig bőgök, nem igazán tudom
miért, de nem tudom abbahagyni. Talán már az, hogy mindig mindent elrontok
kicsit sok volt nekem. Jobb lenne, ha elfelejtenék levegőt venni, ezzel
mindenkinek megkönnyíteném az életét.
- Végighallgatnád őt is? Tudod milyenek a Játékmesterek
nem biztos, hogy úgy volt az egész, ahogy ők elmondták. – megpróbál védeni bár,
lehet, hogy ezzel csak rosszabb lesz. Nem hiszem, hogy megérdemelném, hogy a
védelmébe vegyen, most nem, ma nem, soha nem!
- Teljesen vak vagy? Gyere már ki kicsit a ködből Corey!
Ezzel aláírta a halálos ítéletét, ha az előzőekkel nem is, mert meggondolatlan,
felelőtlen, nemtörődöm és….
- Igaza van Finnick, fog be kicsit és hallgasd meg! –
Annie-t azóta nem láttam, hogy kijelentette neki elege van az idei viadalból.
Ez a sorsolás után volt a vonaton. Most még is elő jött. Talán ez a jelenet
kicsit hangosra sikeredett hangosabbra, mint terveztük az elején.
- Te miért nem pihensz? Baj van? – Finnick megváltozik
mind hangban mind stílusban és most mintha aggódna kicsit. Talán én is egy
álarc mögötti embert gyűlöltem meg. Talán én is egy olyan csapdába estem, mint
Valler. Egy olyan csapdába melybe mindenki beleeshet ha találkozik egy
Hivatásossal vagy győztessel. Mindenki hibázik, csak ki hamarabb ki később ki
pedig egyáltalán nem jön rá erre.
- Azért mert az egész ház tőletek zeng. Hagyjátok már
békén szegényt. – leül mellém és egy zsepit nyújt, amit elfogadok. Próbálom
rendezni a légzésemet és egy kicsit jobb. Most veszem észre, hogy megint
szaporábban ver a szívem és minden kezd újra elmosódni pont mikor nem rég
elkezdtem visítozni és csapkodni. Már csak a vállam rázkódik meg-meg, de a
könnyeimnek még is sikerült megálljt parancsolni. – Elég neki a kétely, ami a
szövetségeseivel van! Elég neki, hogy a Játékmestereknek a bögyében van. – felém
fordul, és most úgy látom teljesen tiszta beszámítható és hármuk közül ő látja
át legjobban a helyzetet. – Ők provokáltak nem?
- De. –elég rekedt vagyok így megköszörülöm a torkomat,
mielőtt folytatnám- Elkezdtem késeket dobálni. Nem rájuk, hanem egy céltáblára
mikor már dobtam párat közölték, hogy nekik ez jó, de nem elég, hogy mutassam
meg meddig megyek el. A falba dobáltam a késeket és a késeken felszaladtam az
emelvényre ahol ülnek.
- A késeken? – néz rám teljes megrökönyödéssel Corey. Én
meg az igen drágám a késeken nézéssel felelek neki.
- Mit ne mondjak elég bátor húzás volt. És hogy lehet az,
hogy elbírtak? – Finnick most a nyugodt kíváncsi kategóriát testesíti meg. Nem
dühöngő őrült, mint pár perccel korábban.
- Igazság szerint éppen, hogy csak elbírtak, mert mikor
rohantam felfelé mindig le-le esett az aktuális kés, amiről éppen
elrugaszkodtam. – Corey két lépéssel előttem terem felállít, körbefordít,
mintha arra akarna meggyőződni tényleg nincs e valami bajom. Erre elnevetem
magam. – Nem sérültem meg. Csak majdnem lezúgtam. Az Aréna veszélyesebb lesz,
mint az, hogy én késeken felrohantam és a szívbajt hoztam a játékmesterekre.
- Ez sajnos igaz. – helyesel Annie. – Aztán mi volt?
- Nem sok minden felmentem volt az övemben egy tőr és azt
a Főjátékmester ujjai közé szúrtam. Nem szokásom eltéveszteni a célt így nem is
aggódtam miatta. Átlendültem a korláton elvetem egy almát és közöltem, hogy
nekik túl sok van belőle. – fordulok vissza, felé és megvonom a vállamat. –
Ennyi a történet. Nem tudom mit mondtak, de ez a valóság.
- Hát nekünk kicsit sem ezt mondták. – rázza a fejét
Corey.
- Szerintetek lepontoznak? – kapkodom a fejem és próbálok
valamit kiolvasni a tekintetükből. Ők meg összenéznek és megpróbálnak
telepatikusan engem kizárva mindent megbeszélni egymással.
- Nem nagy a valószínűsége, de várjuk meg az estét. –
feleli végül Corey, de a hangja nem elég meggyőző.
- És mi van, ha mégis lepontoznak? – érzem, hogy megint
bőgni fogok, ha erre gondolok. Corey magához húz, megölel, én pedig nem akarom,
hogy elengedjen. Itt biztonságban érzem magam, nagyobba, mint máshol. Félek,
ha az Arénába leszek, összetörök. Vagy még rosszabb esetben megölnek. És most
már több dolog miatt is meg akarom nyerni a viadalt.
- Akkor szerzel néhány fegyvert, eltűnsz az Aréna
legtávolabbi pontjába és kivárod a játékok végét. – adja meg a választ Annie.
Igaza van ez lesz a legkézenfekvőbb megoldás.
Szioo:) Ez a fejezet is nagyon jo lett:D Mindig is birtam Anniet, de most meg jobban:3 Kivancsian varom a folytatast!:))
VálaszTörlésxoxo:~ Isabelle <3 ^^
Jajj nagyon köszönöm, hogy itt vagy és értékelsz. Hát Anninek nincs sok szerepe ebben a történetben sajnos én inkább a Finnick Corey mentorpárosra építkeztem de ki tudja lehet h ezek után változtatok egy kicsit ;) köszönöm a kritikát
Törlésjo két nekem elnyerte a tetszésemet
VálaszTörlésköszönöm :)
Törlés