Huszadik fejezet

Megjött ez a fejezet is. Köszönöm a hozzászólásokat, az új feliratkozást és nem utolsó sorban a rengeteg megnyitást. Nagyon sokat jelent, hogy nem pártoltatok el tőlem ez után a kihagyás után sem. Jó olvasását mindenkinek! 

***

Rohanok, nem nézek hátra, nem nézhetek hátra. Biztonságos helyre kell jutnom. Most már nem csak az én életem a tét. Van egy szövetségesem, aki kicsit sem olyan, mint akit elsőre elképzeltem. Talán ő lesz a vesztem is, hiszen alig ért valamihez. Őstehetség, de az nem jelent semmit. Nem ér el vele semmit. Itt a talaj jelenti a veszélyt, a halálos csapdát. De nem tehetek semmit, hiszen egyszer egy óvatlan mozdulat miatt, kiestem eredeti szövetségeseim bizalmából.

- Csak oda léphetsz, ahova én! – üvöltöm futás közben. Közel az erdő, érzem, hogy ott vagyok a legnagyobb veszélyben, de még is a legnagyobb biztonságban is. A fák valami védelmet, rejtekhelyet nyújtanak számunkra, de a talajt ott a legnehezebb kiismerni. Tapasztalat. De nem maradhatunk nyílt terepen, az egyenlő a halálos ítéletükkel.

Magamban lehordom a csillagokat is, úgy káromkodom, hogy azon a napon megfogtam egy elmebeteg Hivatásos kezét, és nem engedtem, hogy dühében lesújtson.  Mégsem sajnálok semmit. Talán csak azt, hogy nem tudtam semmit zsákmányolni a szarutól. Csak azok a késeink vannak, amiket a fiú nyomott a kezembe semmi több. Három késünk van egy furcsa és félelmetes Arénával szemben, ahol rengeteg ember vadászik ránk, és nagyon sokak listáján szerepel a nevem a díszsorban.  Ezeknél az embereknél pedig sokkal több van, mint pár jelentéktelen kés.

Talán még sem volt olyan rossz ötlet a lányt választanom, a Hivatásosok falkájával szemben. A Hivatásosok közül, azt hittem csak én és Valler ismerjük a terepet, valamennyire mert nekünk külön kiképzésünk is volt ehhez. De tévednem kell. Én sem ismerem eléggé a területet, az összefüggő vízfelületek itt annyira egybe olvadnak, hogy még én sem szúrom ki a veszélyt. Szerencsére szövetségesem igen. Mielőtt telibe beleugranék, egy mozdulatlan, ám ugyan akkor halálos tócsa közepébe, a lány hirtelen egy határozott mozdulattal hátra ránt.

- Én szívesen követlek, – mondja, majd felvesz egy követ és elhajítja arra amerre én akartam ugrani az imént. Az egy szempillantás alatt eltűnik. Futóhomok! Én marha! –ha megteszed azt a szívességet, hogy nem viszel a halálba!

- Akarsz te elől menni? – vetem oda, a szokásos nyers stílusomba, holott nagyon jól tudom, hogy nem lenne szabad megállnunk. Lehet, hogy jelenleg úgy tűnik minden szép, tiszta és nyugodt, de ahogy az idei felhozatalt ismerem, akárki akármikor meglephet.

- Jobban ismered a terepet, mint én ez tény – von vállat a lány – mindössze annyit akartam kérni, hogy ne vigyél bele veszélyes helyzetekbe. Nem akarok úgy járni, mint… - tudom, mit akar mondani, nem akar úgy járni, mint a testvére. Nem hagyom, hogy ezen sokáig tépelődjön, most nincs rá idő, csupán gyorsan bólintok, majd rohanunk tovább. Be az erdő biztonságosabb szegletébe. Itt nagyon meg kell gondolnom, hogy mit teszek, hova lépek, de rendezem a gondolataimat és sikerül találnunk egy viszonylag nyugodt részt. Körülölelnek minket a fák néhány méteren biztonságos a terület, de ha valaki ránk támadna, nem kell messzire csalogatnunk, hogy el nyelesük a futóhomokkal. Ha úgy vesszük, a természet csapdáját fogjuk használni, ha oda kerül a sor. A természet lesz az őrangyalunk, legalább is az elkövetkezendő pár órában biztosan.

 Most már, azonban nagyon elkezd aggasztani, hogy mindössze három tőrünk van semmi más. Se takarók, se vizes tömlők, kötszerek vagy bármi. Igaz vizet elég könnyű nyelni csupán egy hosszú nádszárra van szükségem, de azt a vizet tartani is kell valahol. Vadászni is tudok, itt elé sok állat él, de miben fogom tárolni. Kissé elkeseredek, ahogy végignézek elég megtépázott sorainkon. Corey most biztosan üvölt dühében, Finnick pedig még rá is kontrázik, hogy bezzeg ő megmondta, hogy haszontalan vagyok, hogy még egy hátizsákot sem voltam képes elszedni a szarutól, mert azzal voltam elfoglalva, hogy egy Perembéli kis csajt mentsek meg.

- Köszönöm. – töri meg a csendet a lány. Értetlenül nézek rá. Még is, mit köszön meg? Hogy meghalt a testvére, mert engem védett? Hogy az ő túlélési esélye vajmi kevésre csökkentek, főleg most, hogy csatlakozott hozzám? – A bátyám mondta, hogy megpróbál megszerezni téged szövetségesnek. Már a nyitó ünnepség óta ezt szajkózta, de nem hittem neki. Azt gondoltam, vagyis akkor azt hittem, te is olyan vagy, mint a többi Hivatásos. – mert olyannak kellett látszanom mi a többieknek. Mert akkor ez volt a biztosíték, hogy túlélhetem. Mégsem mondok inkább semmit. – De mikor a kiképzésen lefogtad az egyes csajt tudtam, hogy te azért másmilyen vagy. Téged is a túlélés hajt ez igaz, de teljesen más értelemben. Elkezdtem bízni benned, és reménykedtem, hogy tényleg sikerülhet szövetségre lépni veled, még akkor is, ha úgy tűnt a Hivatásosokkal vagy.

- A Hivatásosok már akkor berágtak rám, mikor a fővezér hallgatott arra, hogy álljon le és ne verjen agyon téged az Aréna előtt. Féltek tőlem ezért támadt rám egyikük, első adandó alkalommal. Nekem kéne megköszönnöm a bátyádnak, hogy megmentett.

- Teo így hívták. – suttogja halkan lesütött szemmel. – Miatta mentetél meg?

- Azért mentettelek meg, mert nem szeretek tartozni, úgy érzetem tartozom neki ezért segítettem. Meg különben is, egy őstehetséggel nem jó rosszban lenni. – mosolyodom el bátorítóan. – Amúgy a nevem Perlare – nyújtom felé a kezemet – mit szólnál, ha létre jönne az a szövetség hivatalosan is?

- Luce. Örülök, hogy felajánlottad. – elfogadja a felé nyújtott kezet és megszorítja. Elég erős a szorítása, nem nézném ki belőle, hogy erős, legalább is elsőre biztosan nem.

Mintegy végszóra, felhangzik egy éles fütty, és egy elég tekintélyes nagyságú ezüstszínű ejtőernyő ereszkedik alá az égből. Ez elég gyors volt. Jó gazdag támogatóink lehetnek. Vagy nagyon azt akarják, hogy győzzünk.

- Ez meg mi? – mereszti a szemét Luce – Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan szoktak a támogatók ajándékokat küldeni!- igen ezt én sem tudtam. Megvonom a vállamat, odamegyek és közelebb húzom magunkhoz. Egy szép nagy hátizsákot pillantok meg.

- Úr isten! – kiállt fel Luce és a szája elé kapja a kezét. – Ez horribilis összegbe kerülhetett. – Rosszallóan ciccentek egyet, és megrázom a fejemet, egyenesen belenézek a kamarába. Corey tudni fogja, hogy ez neki szól. Honnan szedett össze ennyi és ilyen gazdag támogatót? – Nyisd már ki! – sürget Luce – Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet benne.

Hát, arra én is nagyon. Kinyitom és majdnem én is felsikítok. Egy kés készlet! Vadonatúj, tökéletes állapotú, egyensúlyú, tíz darabos kés készlet. Majd nem felkiáltok, hogy megmenekültünk, de a következő dolog jobban sokkol. Egy csákány is van a táskában. – Azt hiszem ezt neked szánták, úgy látom neked is akadnak támogatóid. – Persze ez nem hiszem, hogy igaz. Csak Corey úgy válogatta össze az ajándékokat, hogy mindketten jól járjunk. A táskában van még, két vízhatlan hálózsák, két váltó ruha ez nagyon jól jön főleg ily terepen, vizes flakon, damil, kötszerek gyógyszerek és szárított hús. Ami a legjobb pedig, hogy a vizes flakonok tele vannak vízzel.

- Istenem Perlare! Ez lehetséges? Tényleg vannak támogatóink? – nevetek a lelkesedésén.

- Igen még hozzá elég gazdag támogatóink.

Ám ez a jó kedv nem tart sokáig, egy ágyú rendellenes morajlása töri meg a jókedvünket. Minden dördülés egy elesett játékost hivatott jelezni. A vérfürdő a szarunál véget ért. Az ágyú pedig eldördül, egymás után tízszer.