Tizenkilencedik fejezet

Na, most már teljes lendülettel vissza tértem. Furcsa, de ahogy közeledik a suli egyre több időm lesz írni. Az utóbbi időben sok rész kimaradt, úgyhogy igyekszem pótolni ezeket az elkövetkezendő hetekben. Várom a kritikákat és köszönöm, hogy ilyen sokan megnyitjátok a részeket és még mindig olvastok. Köszönöm. :) 

***

Elég egy rossz, vagy épp bizonytalan lépés, és volt világ nincs világ. A mocsártól mindenki óva intett minket, mert hiába a gazdagsága az a rengeteg kincs, amit nyújtani tud, az életben maradáshoz azt meg is kell szerezned. De megszerezni nem épp egyszerű. Sőt! Van, amit lehetetlen. Hiába vagy nagyon óvatos, az összefüggő vízfelületet mely meg sem rezzen a szellő aprócska fuvallatától, nem fogod tudni megkülönböztetni a szárazföldtől.

A negyedik körzet határán van egy mocsaras terület, a gyerekek kedvenc játszótere volt egykoron. Volt pár év, amikor a kiválasztottakat ott edzették, hogy tényleg minden területre és helyzetre fel legyenek készülve, ami köthető a vízhez. Nem is olyan régen történt mindez.

Én mégsem tudtam róla egészen néhány nappal ez előttig. Megtudtam, hogy miért is lett abban az évben Annie a kiválasztott. És megtudtam, miért függesztették fel a mocsárban történő edzéseket.

Abban az évben egy másik közember lánya lett volna kiválasztott, akit mellesleg egészen régóta edzettek. Az Aratás előtti napon az utolsó edzést, pedig épp a mocsárban tartották. Nem emlékszem sem a lány nevére, sem semmire vele kapcsolatban. Olyan mintha egy radírral mindent kitöröltek volna az agyamból. Azt mondják a lány úgy ismerte a területet, mint a tenyerét, és mindent tudott még akkor is belelátott, hogy hol van csapda, ha semmi nem utalt erre. Még is a mocsár, amit annyira ismert és szeretett, lett a veszte. Rossz helyre lépett. Ezt mondják, meg azt, hogy olyan simán eltussolták az esetet, mintha mi sem történt volna. Az Aratáson, pedig tényleg nagy meglepetést okoztak, mert nem közölték a leendő kiválasztottal, aki mellesleg fél éve készült a megmérettetésre, hogy ő lesz, akit bedobnak a mély vízbe és csak rajta múlik, hogy fent marad vagy elsüllyed, mint megannyi más ember előtte.

Annie bár túlélte sosem jött helyre a bejutásának körülményei és a miatt, sem ami az Arénában fogadta.  Erre pedig csak néhány napja jöttem rá. Akkor ismertem meg egy embert akit elítéltem, pedig semmi okom nem volt rá.

Hatvan másodperc. Ennyi időm van rá, hogy felmérjem a terepet. Ha nem jártam volna, még soha ilyen terepen most pánikba esnék, de ez most nem az a hely és nem a megfelelő idő erre. Ahogy elnézem a Bőségszaru körül egy kis félkörben, ha nagyon hosszan és pontosan figyelem fodrozódik a víz. Az a hely átugorható. A többi terült itt eléggé biztonságos, de csak azért, hogy harcoljanak is az emberek.  A kapitóliumiak jobban szeretik, ha az emberek szemtől szemben ütköznek meg egymással, és nem a terület intézi el őket.

 Sajnos nem látok a Szaru mögé. Nem tudom, hogy ott mi vár rám, ha arra kell futnunk. Hiába magasodik arra erdő, ha nem látom a talajt, nem bízok semmiben. A Játékmesterek ugyanis engem halottan akarnak már első nap.  Ezt nagyon jól tudom. Bár nem csak ők szeretnék a képemet az égre vetítve látni, ami azt jelzi, hogy kiestem a játékból.

Gong! Visszaránt ez a hang a valóságba. Rohanok, nem nézek hátra, oldalra csak egyenesen előre. Ott van a késes részleg, az íjak és minden olyan tárgy, ami megmentheti az életemet, arra kell összpontosítanom.

 Már ugornám át a veszélyes részt, amikor támadást érzékelek hátulról. Késő! Nem tudom magam megvédeni. Érzem, hogy valaki az utolsó pillanatok egyikében ránt a földre. Érzem, ahogy vér fröcsköl a ruhámra annak az embernek a vére, aki megmentett. Ijedten fedezem fel, hogy nem más, mint a tizenkettes fiú. A támadóm pedig egykori szövetségesem volt Nario. Ennél nyilván valóbb üzenet nem is lehetne. Szövetségünk ezennel semmis.

 Biztos azt hiszi, hogy a fiú testét páncélnak fogom használni ezért inkább új áldozat után néz és meg is találja a kilences lány személyében.

Megrökönyödöm, a ruhám vérben úszik, egy olyan ember vérében, aki magam sem tudom miért mentett meg. Akinek semmi oka nem volt rá. Akinek még a nevét sem tudom.

 Fel kell állnom, el kell rohannom, fegyvert kell találnom, de ez most lehetetlen. Mindent elvittek a Hivatásosok vagy a többi szerencsésebb és én most itt ülök, a harcok kellős közepén teljes sokkban. Legördítem magamról a fiút, amikor kicsit több lelki erőt szedek össze hozzá. Az még nem halt meg a nyíl ütötte seb nem volt elég pontos és lassú halált szánt ennek a szerencsétlennek.

A fiú a kezem után kap a markában van három kisebb tőr. Nem tudom honnan szerezte, de érzem, hogy nekem akarta adni, már az elején nekem szerezte meg őket. A kezembe nyomja a tőröket, majd nagyon halkan elmondja az utolsó kívánságát. Amit nekem teljesítenem kell, mert megmentette az életem.

- Vigyázz a húgomra! – a szája tátva marad, egy kis vér folyik ki belőle a szeme pedig élettelen ürességgel telik meg. Sosem láttam haldoklót. Sosem láttam, hogy távozik egy ember az élők sorából. Most ezt is megtapasztaltam. Talán a saját jövőmet láttam magam előtt. Talán nemsokára én is követem őt. Lehet, hogy hamarabb, mint sejteném.

A második csapást már érzem, de ez úttal nem egy volt szövetségesem támad meg, hanem az egyik tizenegyes. Könnyű szerrel elhajolok a felém hajított buzogány elől, majd eldobom a tőröm. Ő kegyes halált kapott nem, mint az a másik, aki engem próbált menteni.

Keresem, szinte már veszettül kutatom a lányt a tekintetemmel, és bizton remélem, hogy nem halt meg. Nem halhatott meg! Ekkor látom meg őket. Metrina ördögien villogó tekintete, ahogy ott áll szerencsétlen lány felett, és éppen ahhoz a terephez tereli, ami amúgy is veszélyes. Ha a lány nem megy magától Metrinának eszköze is van rá, hogy terelje. A lány saját fegyvere egy csákány. Nem sokat teketóriázok, megfogom az egyik tőrömet, a többit már rég az övembe rejtettem, és elhajítom. Pontosan ér célba, átszúrja Metrina kezét, aki a fájdalomtól a földre zuhan.

- Szedd fel a fegyverem és tűnés! – üvöltök a lány felé. Annak nem igazán kell, kétszer mondani a dolgokat feláll, nem finomkodik, kirántja a földön nyöszörgő Hivatásos kezéből a fegyvert még bele is rúg egy isteneset, és elkezd rohanni felém.

- Csak oda lépj ahova én! Mert itt egy rossz mozdulat és megfulladtál! Tehát gyere gyorsan, de pontosan, mert az életet múlik rajta. – figyelmeztetem és nem kertelek.

- Tudom milyenek a mocsarak. – most először hallom a hangját, de kinézetével ellentétben ez magabiztosnak tűnik.

- Ez nagyszerű akkor most tűnjünk el ebből a bolondok házából. – figyelmesen rohanok, ám kedves ex szövetségeseim nem akarnak ilyen könnyen engedni. Metrina bosszúra éhezik a kezén ütött seb és a bordáiban érzett fájdalom miatt, a csákány utánunk száll.

Ekkor történik a napom újabb csodája. A hetes lány egy laza balta mozdulattal elhárítja a felém repülő csákányt, és ami engem nagyon meglep Metrina inkább hátat fordít és ugyan morogva, de eliszkol. Mintha tartana a lánytól. Lehet, hogy nem ok nélkül.

- Mit bámultok már? Tűnjetek innen! – nem kell annyira üvölteni,  ha azt akarja, akkor eltűnök, ezen nem múlik. Ő és az ötös fiú a másik irányba szaladnak, míg én az eredeti elhatározásom szerint a szaru végén fekvő erdőt célzom meg. 

Mi a fene volt ez? Ez nem megszokott a viadalokon. Mindenki engem véd, holott inkább magával kéne törődnie. Mi a fene folyik itt?