***
Most már akkor sem vonhatnám vissza a megállapodást, ha
akarnám. Legalább is az első pillanatban ezt hiszem. De ez pár perccel később
elvetődik. Jobban szemügyre véve a dobozt kicsi, alig nagyobb az öklömnél.
Rájövök, mi van benne. Csak egy gyógynövényes csontforrasztó injekció, ami
biztos méreg drága, és amit az én támogatóim azok után, hogy annyi mindent
küldtek biztosan nem engedhetnek meg maguknak.
Fanyarul
elmosolyodok. Ezt nem Corey küldte ebben biztos vagyok. Finnick és ő tehát
külön játszanak, vagyis játszottak egészen mostanáig. Mi rákényszerítettük őket
arra, hogy egy csapatot alkossanak. Minket pedig a körülmények kényszerítettek
rá erre.
Valler gyanakvóan méreget, mikor kiveszem a táskából az
injekciót. Zöld színű sűrűn folyó lé. Igen semmi kétség ez csontforrasztó. Ha
belenyomom tuti úgy fog üvölteni, mint a fába szorult féreg, vagy megegyezek vele,
hogy csendben marad. Akkora fájdalma lesz, hogy aludni sem nagyon fog tudni, de
őrködni talán igen. Persze nem egyedül, hiszen ennek hatására az érzékei
biztosan ellanyhulnak kicsit. Viszont mivel most megkínzom holnapi is itt kell maradnunk,
mert ki kell pihennie a fájdalmakat. Ez nem is baj, hiszen az eredeti tervben
sem szerepelt semmi más.
Holnap lesz egy kis időnk rendezni a valódi stratégiánkat
és élelmet meg vizet gyűjteni. Mindkettőre rengeteg lehetőség van, viszont az életveszélyes
talaj miatt kissé nagyobb a kockázat. Sőt a játékmesterek csapdáit bele se
kalkuláltam.
- Na, milyen mérget küldött már a barátod? – Valler
hangja ránt vissza a valóságba. – Nem tetszik neki, hogy velem szövetkeztél?
- Ez nem méreg- nem csak én, de Luce is csattan. –
Ennyire nem lehet fogyatékos. – csóválja a lány a fejét. Ezen meglepődöm,
hiszen külső körzetből valóként nem hiszem, hogy ismeri a kapitóliumi
orvosságokat. Ez a lány percről percre egyre több meglepetést okoz. –
Csontforrasztó.
- Az meg mi a fene? – néz ránk mintha azt mondtuk volna,
hogy a vadászdarazsak házi kedvencek.
- Olyan szer, ami majd összeforrasztja a kulcscsontodat.
Nem mondom, hogy épp kellemes és tény, hogy rendkívül kimerítő- azt nem teszem
hozzá, hogy a szer méregdrága-, de a kezedet tudni fogod használni jobban, mint
most.
- Fájdalmas? Mennyire fogok üvölteni tőle? – hangja
mintha megremegne. Csak nem ijedt meg a nagy Valler? De bizony nagyon azt
érzem.
- Elég jó a kiképzésed. – vonok vállat mintegy mellékesen.
A fájdalom küszöbünket is feszegették a kiképzésünk folyamán. - olyan tízes
skálán kilences, vagyis önmegtartóztatással kibírod.
- Mennyi ideig fáj? – jogos kérdés, viszont nem tudok rá
neki őszinte választ adni. De ugye ezt mégse mondhatom, úgyhogy biflázok.
- A seb súlyosságától függően négy- öt órát. – és örülök,
hogy szemem se rebben ettől a hazugságtól.
- Rendben vágd belém azt a vacakot. – nem kell kétszer
mondani. Viszont gyorsabban hat, mint hittem. Fájdalmaitól a földön vonaglik,
de javára legyen írva, egy hang se jön ki a torkán. Viszont ő mindennek jó most
csak őrnek nem. A tervem dugába dőlt.
- Felváltalak. – ajánlja fel Luce még kérnem sem kell –
Neked is kell egy kis pihenő. És ahogy a haverodat elnézem még holnap is itt
leszünk.
Nem vitatkozom vele, hiszen amúgy is felesleges. Mint
mindig most is teljesen reálisan látja a helyzetünket. Mindent teljesen
reálisan lát. Hamar elalszok. Az elmém most egy kedvesnek mondható régi emléket
hoz elő nekem álom gyanánt. Biztosan meg akar vigasztalni azért a sok rosszért,
ami történt velem. És talán felkészít arra, ami történni fog. És így érezhetem
annak a közelségét, aki hiányzik…
Szép napnak
mondható, legalább is kezdetben. Aztán minden megváltozik, hiszen jön a hír, a
következő viadal az enyém és a mentorom nem más, mint a 71. viadal győztese
Corey Alban. Ezt a hírt az iskolában tudtam meg és nem is a mentor jelölttől,
hanem pár rosszmájú kibeszélőtől. És teljesen véletlenül. Emlékszem épp a
folyosón rohantam meg akartam keresni, vagy legalább is találni valakit, ha nem
is őt, aki elmondja, hogy ez tényleg igaz e vagy csak pletyka.
Meg is találtam,
nem kellett sokat kutatnom. Még sem tudtam vele beszélni. A düh, amit azért éreztem,
mert nekem is mennem kellett a vérengzésre, olyan hatalmas volt, hogy mikor
szembe találkoztam azzal, aki a kérdésemre a választ megadhatja már nem voltam
kíváncsi a válaszra. Nem akartam vele beszélni. Csak üvölteni akartam. A
kétségbe esés miatt. Berohantam az első nyíló ajtón szerencsémre a lánymosdó
volt és teljesen kihalt. Lecsúsztam a fal mellett és kiadtam magamból a
fájdalmat. Azt hiszem úgy üvöltöttem, hogy berekedtem.
- Jobb? – kérdezte
tőlem. Nem is vettem észre, hogy bejött. Előttem guggolt és aggódva fürkészte
az arcomat. Mintha valami hasonlóságot vélt volna felfedezni benne. – Tudom
milyen érzés. Nekem is meghalt két testvérem is az arénába. Megpróbálhatlak
kihozni, de csak ha te is akarod.
- És honnan tudod,
hogy sikerülni fog? – kérdeztem elcsukló rekedt hangon.
-
Onnan, hogy tudom magamról, hogy jó vagyok az ilyesmiben. – egoista volt velem
még is ekkor először beszélt velem emberi nyelven. És talán emiatt vagy
egyszerűen csak a helyzet abszurdsága tette, hogy a lánymosdóban ülve üvöltök
és lelket önt belém valaki, aki talán tényleg tudta min megyek át talán emiatt
kiszakadt belőlem egy szívből jövő nevetés.
- Mi olyan
mulatságos? – húzta fel kissé fél grimaszban a szemét. Most így visszagondolva
nagyon jól állt neki és olyan sármos lett tőle. Csak én akkor nem vettem észre,
mert magammal voltam elfoglalva.
- A helyzet
abszurdsága. A lánymosdóba vagyunk észlény! – és még jobban elnevetem magam.
Mikor rájött, hogy igazam van ő is nevetésben tört ki. Bár abban, most így
belegondolva, nem volt semmi derű. Még is ez a legszebb emlékem róla az aratás
előttről és ez most nagyon sokat segít.
Nevetve ébredek. Sötét van, nem hiszem, hogy pár óránál
többet aludtam volna. Valler már nem vonaglik arca kissé kisimult és már ő is
alszik. Luce nagyon éber, bár elég furcsán méreget. Nem csoda, hiszen nem
szoktak az emberek nevetve ébredni az arénában. Bár igazándiból ez a jókedvem
csak addig tart, míg rá nem jövök, hogy hol vagyok. És ebben a pillanatban
eszmélek rá arra is, hogy nem hiszem, hogy lesz még egy olyan jó, vicces,
tartalmas, vagy talán érzelmes beszélgetésem Coreyel, mint ami akkor, vagy ami
az elmúlt hetekben volt. Nem hiszem, hogy valaha viszont fogom őt látni.
- Jól vagy? – kérdi Luce. Csak kíváncsiság semmi más nem
bujkál a hangjában.
- Csak egy emlék. – felelem suttogva szinte csak
magamnak. Hangomban nincs már semmi derű. – Felváltsalak?
- Nem, köszönöm. – rázza meg a fejét, mint aki nem tűr
ellentmondást. – Nemsokára pirkad és szeretem a napfelkeltéket, még ha
mesterkéltek is. Aludj nyugodtan.
Bólintok és hátat fordítok neki. Szememből kigördül egy
könnycsepp. Csak ennyit engedem meg magamnak semmi többet. Elengedem vele az
emléket és azt, akit szeretek és kint vár és azon mesterkedik, hogy kihozzon
engem innen.
Most jöttem rá, hogy túl katasztrofális a helyzet amit
Valler elénk tárt. Nem hiszem, hogy élve kikerülök, innen bármennyire is szeretnék.
El kell engednem őt, és talán könnyebb lesz elviselnem a halált, amikor az majd
eljön értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése