Második fejezet

És lőn számítógép. :) Nem állítom, hogy jó vagyok a Bibliai idézetek terén:) A viccet félretéve, mint ígértem ha lesz gépem lesz új fejezet is. Sikerült rábűvölnöm a netet is a gépre így már ma felkerül a következő fejezet. Köszönöm a pipákat és kommenteket az előző fejezethez. Még nem tudom, hogy lesz időm rakosgatni a részeket, de remélem (most nincs nagy hajtás így szünet előtt) azért lesz annyi időm, hogy a nyitórészeket minél gyorsabban felrakjam. A sorsolás után pörgünk kicsit fel itt még csak a szereplők jellemét próbálom felvázolni. Na jó befogom jó olvasást ehhez a részhez. 

***

Gyors léptekkel közeledek a házunk felé. Nem nagyon figyelek, szét se nézek, hosszú szőke hajam lebeg utánam, mikor belekap a szél. A sok napsütés szinte fehérre szívta.

Az edzések miatt sok időt töltök a szabad ég alatt. És nálunk a negyedik körzetben a nyarak nagyon forróak. Sokat úszok a tengerben, hogy ez megerősítsen, a közelharcot is tanulnom kellett, hisz egy Viadalon bármi megeshet. Mindezeket persze iskola mellett kellet csinálom. Ebből következik, hogy szabadidőm abszolúte nem volt. Nincsen most már egy barátom sem, aki volt a tavalyi viadalon meghalt. A többiek meg, hát mit nem mondjak… Kivételezettnek tartanak, mert az anyám győztes. Kivételezettnek, mert tudják, egyszer én megyek a Viadalra.

 Ez sokak szerint remek pedig  cseppet sem az. Egy valaki mondható még barátomnak, de ő a mentorom lesz nem is olyan sokára. Sőt ő nem is olyan mit a barátom folyamatosan ugrat, szívat azóta, hogy először beszéltem vele az iskolában. Sokkal inkább hiszem azt, hogy utál mintsem, hogy kedvel. Anyámék persze nagyon oda vannak érte, hogy beszélek vele hisz ő is győztes. De mi mást csinálhatnék? Ő az egyetlen akivel néha komolyan tudok beszélgetni. És aki ki nem hagyna egyetlen percet vagy alkalmat, hogy szívasson.

 Nagyon elgondolkozhattam, mert csak azt veszem észre, hogy valaki nem erősen és nem is nagy kővel, épp csak egy kaviccsal, de fejbe dob.

- Szép reggelt Avante! – kiáltja utánam az ismerős nagyképű szépfiú. Aki mint már említettem pár órán belül a mentorom lesz. Lehajolok, felveszem a kavicsot, ami fejbe vágott majd szembefordulok vele és visszadobom a kezébe.

- Téged is lehet látni ilyen korán Alban? – Corey Alban, hogy pontosak legyünk. De ha már nem hajlandó a teljes nevemen szólítani minek strapáljam magam, hogy én megtegyem neki ezt a szívességet. A srác mindössze két évvel idősebb nálam. Tizenhét volt mikor bekerült az Arénába én is annyi vagyok. Szinte mindenki, akit kisorsolnak tőlünk, tizenhét tizenhat éves mivel a fiatalabbaknak nem sok esélyük van. A legfiatalabb győztesünk Finnick Odair, tizennégy évesen nyert. Bár az kész csoda volt. Meg egy kis összeesküvés a háttérbe.

- Hát ilyenkor nem szeretek sokáig aludni. Bár a mi kis potenciális kiválasztottunknak nagyobb oka van féli nem igaz Perlare? Hiszen a családod életével játszol. – önelégült. Gunyoros. Neki már mindegy, hiszen ő nyert ő és a drága családja biztonságban van. Bár az ő győzelme is csak egy hajszálon múlt. De ez az egy mondata annyira betette a kaput, hogy nem is nagyon gondolkozom, elpattan az agyam. Odamegyek és gyomron rúgom, amilyen erősen csak tudom. Hát igen ez elég erős lehetett, mert összecsuklott bár annyi lélekjelenléte azért volt, hogy fel nem üvöltött. Elég forrófejű csaj vagyok, sokszor bunyózok az utóbbi időben, elegem lett abból, hogy ugratnak szívatnak ok nélkül. Mostanában adok rá okot, jó sokat. De ezzel egy időben tartják is a tisztes távolságot.

- Megőrültél? Most nem is szívattalak annyira. – néz rám kissé elgyötörten. Hát lehet, hogy rossz ötlet volt magamra haragítani a mentoromat már az elején. Főleg mert idáig ő volt az egyetlen olyan ember is a suliban aki megvédett, ha valaki túllőtt a célon, ami persze a számlájára írandó mint pozitívum.

- Corey! Perla! – kiálltja egy rekedt hang a hátunk mögül. Nem kell megfordulnom, pontosan tudom, hogy Mags az. A jó öreg Mags mindenki nagyija. Nála nőttem fel, egyike a legöregebb győzteseknek és sajnálatos módon nem őt kaptam meg mentornak! Ennek két oka is van, egy mert mostanában nagyon rosszul érzi magát és félő, hogy nem bírna ki egy olyan lelki terhelést mint egy viadalon való mentorállás. Másrészt a Kapitólium követelte Coreyt az idei Viadalon mert a győzelme utáni évben nem szerepelt ebben a tisztben.   – Azonnal gyertek be! Minden tele van kamarákkal! Ha bajotok van egymással, ide bent intézzétek el!- kénytelen kelletlen kezet nyújtok Coreynek és felállítom a földről. Majd Mags után bemegyünk a házába. Nagyon otthonosan mozgok itt, egyből levágódom a konyhában az egyik forgó székre. Ami kiskoromban nagyon tetszett és ez vált a kedvenc tárggyá számomra. Mags-re pedig én, úgy mint sokan mások, családtagként tekintek.

-  A fiatal mentor ne nagyon veszekedjen a mentorálltjával! – közli a rideg tényt, mikor Corey is helyet foglal az egyik széken mellettem. – Ez kicsit kemény volt Corey! A hülyeségnek is van határa! És te Perla kicsit túlreagáltad! Nem jó már első nap Aratás előtt összeveszni olyannal akin az életed múlhat. – feltéve ha a kiválasztott elosztáson ő engem kér. Mert fent állhat a veszély ezek után, hogy lepasszol a másik egyénnek aki idén mentor lesz. Persze ezt csak magamban teszem hozzá.

- De hát neki könnyű! Neki nem lehet már baja! De nekem?! Én nem csak a saját életemmel játszom a Viadalon! Utálom a Kapitóliumot!

Nem vigyázok a számra! Minek? A győztesek háza az egyetlen, amit nem kamerázhatnak be, nem hallgathatnak le. Itt nyugodtan üvöltözhetek, nem szól rám senki. Utálom ezt a rendszert. Sokkal könnyebb lenne, ha a véletlen döntené el ki megy erre a borzalomra. Igaz lelkileg talán nehezebben viselném, de akkor is! Könnyebb reménykedni abban, hogy lehet, hogy túlélem, mint biztosan tudni, hogy harcolnom kell az életben maradásért.

- Ki nem gyűlöli? – néz rám Corey, és ez a kijelentés számomra teljesen érthetetlen. Világéletemben ismertem, egy győztes fia itt élt mellettem de sosem beszéltem vele úgy mint most. Láttam messziről köszöntem neki és elviseltem a folyamatos csipkelődéseit. Éveken keresztül.

 Kivételezett, kirekesztett volt, mint én. De neki mégis volt egy barátja. Egy társa, akivel együtt vett részt a Viadalon bár nem emlékszem, hogy az Arénában együtt dolgoztak volna. Én nem is ismerem a társam erősségeit. Vele is olyan viszonyban vagyok, mint mindenkivel köszönök, ha köszön. De én mindvégig abban a tudatban voltam, hogy Corey isteníti a Kapitóliumot. Hiszen az Albanok élő legendák és félistenek a fővárosi emberek körében. Anyámra is emlékeznek, ahogy megnyerte a viadalt az nagyon egyedi volt. Késekből csinált hajító gépet, és egyszerre ölte meg az utolsó négy embert.

- Remek a kérdés. Mindenki utálja, hogy bizonyítani kell és nem csak a saját életeddel játszol. De nézzétek azt az oldalát is, hogy míg ti majdnem tizennyolc éves korotokig biztonságban voltatok vannak olyanok a külső körzetekben, akik első Aratásuk alkalmával már bekerülnek a harcok sűrűjébe. – Ebben is van igazság annak nincs semmi esélye, aki így kerül be. De ha összehasonlítom magam az első két körzetből származókkal, akkor azt kell mondanom nekem sincs több esélyem, mint egy tizenkét évesnek.

- Jól van Mags igazad van. – bólintok kissé bűnbánó arcot erőltetve magara. – Bocsánat Corey túl harcias vagyok néha. De ne kötekedj, ha kérhetem.  Ne adj okot, hogy neked menjek és akkor biztos lehetsz benne, hogy nem megye neked.

- Az sosem baj, ha harcias vagy csak ne ellenem használd. – vigyorog rám azzal a szokásos én vagyok a legmenőbb mosollyal. Megrázom a fejem rosszallóan elkezdem forgatni a szemem, majd kimegyek a házból.  Átsétálok az utca túloldalára és bemegyek a sajátomba.

- Sziasztok! – köszönök, kissé erőtlenül mire anya kidugja a fejét a konyhából. Valamit biztos főz reggelire, de nekem speciel semmi nem megy le a torkomon így csak intek neki, hogy mentem készülődni és már ballagok is felfelé a lépcsőn.

Gyűlölöm magam. Elhatározom, hogy velük leszek reggel, erre elmenekülök az első adandó alkalommal. Felmegyek a szobámba és becsapom magam mögött az ajtót. Ledőlök az ágyon fejemet a takaróba fúrva és hallgatom, hogy a falon lévő óra milyen lassan számolja vissza életem azon másodperceit, melyeket még kamerák nélkül tölthetek.  A lépcső halk csikorgása a szoba ajtajának halk nyikorgása ránt vissza a valóságba. Nem emelem fel a fejemet, érzem, hogy valaki leül mellém az ágyra, ahogy besüllyed az ágy az ő pehely súlya alatt.

- Perla nem akarsz valamit elmondani? – hallom anya jól ismert monoton kimért mégis szeretet teljes hangját. Felemelem a fejem, de rögtön meg is bánom. Anya szemében könny csillog. Már ő is lemondott volna rólam?