Huszonharmadik fejezet

Nagyon köszönöm a cserét, a véleményeket, pipákat és az egyre több feliratkozást. Köszönöm, hogy olvastok. Itt az új rész. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást. Számítok a véleményetekre. 

***

Most már akkor sem vonhatnám vissza a megállapodást, ha akarnám. Legalább is az első pillanatban ezt hiszem. De ez pár perccel később elvetődik. Jobban szemügyre véve a dobozt kicsi, alig nagyobb az öklömnél. Rájövök, mi van benne. Csak egy gyógynövényes csontforrasztó injekció, ami biztos méreg drága, és amit az én támogatóim azok után, hogy annyi mindent küldtek biztosan nem engedhetnek meg maguknak.

 Fanyarul elmosolyodok. Ezt nem Corey küldte ebben biztos vagyok. Finnick és ő tehát külön játszanak, vagyis játszottak egészen mostanáig. Mi rákényszerítettük őket arra, hogy egy csapatot alkossanak. Minket pedig a körülmények kényszerítettek rá erre.

Valler gyanakvóan méreget, mikor kiveszem a táskából az injekciót. Zöld színű sűrűn folyó lé. Igen semmi kétség ez csontforrasztó. Ha belenyomom tuti úgy fog üvölteni, mint a fába szorult féreg, vagy megegyezek vele, hogy csendben marad. Akkora fájdalma lesz, hogy aludni sem nagyon fog tudni, de őrködni talán igen. Persze nem egyedül, hiszen ennek hatására az érzékei biztosan ellanyhulnak kicsit. Viszont mivel most megkínzom holnapi is itt kell maradnunk, mert ki kell pihennie a fájdalmakat. Ez nem is baj, hiszen az eredeti tervben sem szerepelt semmi más.

Holnap lesz egy kis időnk rendezni a valódi stratégiánkat és élelmet meg vizet gyűjteni. Mindkettőre rengeteg lehetőség van, viszont az életveszélyes talaj miatt kissé nagyobb a kockázat. Sőt a játékmesterek csapdáit bele se kalkuláltam.

- Na, milyen mérget küldött már a barátod? – Valler hangja ránt vissza a valóságba. – Nem tetszik neki, hogy velem szövetkeztél?

- Ez nem méreg- nem csak én, de Luce is csattan. – Ennyire nem lehet fogyatékos. – csóválja a lány a fejét. Ezen meglepődöm, hiszen külső körzetből valóként nem hiszem, hogy ismeri a kapitóliumi orvosságokat. Ez a lány percről percre egyre több meglepetést okoz. – Csontforrasztó.

- Az meg mi a fene? – néz ránk mintha azt mondtuk volna, hogy a vadászdarazsak házi kedvencek.

- Olyan szer, ami majd összeforrasztja a kulcscsontodat. Nem mondom, hogy épp kellemes és tény, hogy rendkívül kimerítő- azt nem teszem hozzá, hogy a szer méregdrága-, de a kezedet tudni fogod használni jobban, mint most.

- Fájdalmas? Mennyire fogok üvölteni tőle? – hangja mintha megremegne. Csak nem ijedt meg a nagy Valler? De bizony nagyon azt érzem.

- Elég jó a kiképzésed. – vonok vállat mintegy mellékesen. A fájdalom küszöbünket is feszegették a kiképzésünk folyamán. - olyan tízes skálán kilences, vagyis önmegtartóztatással kibírod.

- Mennyi ideig fáj? – jogos kérdés, viszont nem tudok rá neki őszinte választ adni. De ugye ezt mégse mondhatom, úgyhogy biflázok.

- A seb súlyosságától függően négy- öt órát. – és örülök, hogy szemem se rebben ettől a hazugságtól.

- Rendben vágd belém azt a vacakot. – nem kell kétszer mondani. Viszont gyorsabban hat, mint hittem. Fájdalmaitól a földön vonaglik, de javára legyen írva, egy hang se jön ki a torkán. Viszont ő mindennek jó most csak őrnek nem. A tervem dugába dőlt.

- Felváltalak. – ajánlja fel Luce még kérnem sem kell – Neked is kell egy kis pihenő. És ahogy a haverodat elnézem még holnap is itt leszünk.

Nem vitatkozom vele, hiszen amúgy is felesleges. Mint mindig most is teljesen reálisan látja a helyzetünket. Mindent teljesen reálisan lát. Hamar elalszok. Az elmém most egy kedvesnek mondható régi emléket hoz elő nekem álom gyanánt. Biztosan meg akar vigasztalni azért a sok rosszért, ami történt velem. És talán felkészít arra, ami történni fog. És így érezhetem annak a közelségét, aki hiányzik…

Szép napnak mondható, legalább is kezdetben. Aztán minden megváltozik, hiszen jön a hír, a következő viadal az enyém és a mentorom nem más, mint a 71. viadal győztese Corey Alban. Ezt a hírt az iskolában tudtam meg és nem is a mentor jelölttől, hanem pár rosszmájú kibeszélőtől. És teljesen véletlenül. Emlékszem épp a folyosón rohantam meg akartam keresni, vagy legalább is találni valakit, ha nem is őt, aki elmondja, hogy ez tényleg igaz e vagy csak pletyka.

Meg is találtam, nem kellett sokat kutatnom. Még sem tudtam vele beszélni. A düh, amit azért éreztem, mert nekem is mennem kellett a vérengzésre, olyan hatalmas volt, hogy mikor szembe találkoztam azzal, aki a kérdésemre a választ megadhatja már nem voltam kíváncsi a válaszra. Nem akartam vele beszélni. Csak üvölteni akartam. A kétségbe esés miatt. Berohantam az első nyíló ajtón szerencsémre a lánymosdó volt és teljesen kihalt. Lecsúsztam a fal mellett és kiadtam magamból a fájdalmat. Azt hiszem úgy üvöltöttem, hogy berekedtem.

- Jobb? – kérdezte tőlem. Nem is vettem észre, hogy bejött. Előttem guggolt és aggódva fürkészte az arcomat. Mintha valami hasonlóságot vélt volna felfedezni benne. – Tudom milyen érzés. Nekem is meghalt két testvérem is az arénába. Megpróbálhatlak kihozni, de csak ha te is akarod.

- És honnan tudod, hogy sikerülni fog? – kérdeztem elcsukló rekedt hangon.

  - Onnan, hogy tudom magamról, hogy jó vagyok az ilyesmiben. – egoista volt velem még is ekkor először beszélt velem emberi nyelven. És talán emiatt vagy egyszerűen csak a helyzet abszurdsága tette, hogy a lánymosdóban ülve üvöltök és lelket önt belém valaki, aki talán tényleg tudta min megyek át talán emiatt kiszakadt belőlem egy szívből jövő nevetés.

- Mi olyan mulatságos? – húzta fel kissé fél grimaszban a szemét. Most így visszagondolva nagyon jól állt neki és olyan sármos lett tőle. Csak én akkor nem vettem észre, mert magammal voltam elfoglalva.

- A helyzet abszurdsága. A lánymosdóba vagyunk észlény! – és még jobban elnevetem magam. Mikor rájött, hogy igazam van ő is nevetésben tört ki. Bár abban, most így belegondolva, nem volt semmi derű. Még is ez a legszebb emlékem róla az aratás előttről és ez most nagyon sokat segít.

Nevetve ébredek. Sötét van, nem hiszem, hogy pár óránál többet aludtam volna. Valler már nem vonaglik arca kissé kisimult és már ő is alszik. Luce nagyon éber, bár elég furcsán méreget. Nem csoda, hiszen nem szoktak az emberek nevetve ébredni az arénában. Bár igazándiból ez a jókedvem csak addig tart, míg rá nem jövök, hogy hol vagyok. És ebben a pillanatban eszmélek rá arra is, hogy nem hiszem, hogy lesz még egy olyan jó, vicces, tartalmas, vagy talán érzelmes beszélgetésem Coreyel, mint ami akkor, vagy ami az elmúlt hetekben volt. Nem hiszem, hogy valaha viszont fogom őt látni.

- Jól vagy? – kérdi Luce. Csak kíváncsiság semmi más nem bujkál a hangjában.

- Csak egy emlék. – felelem suttogva szinte csak magamnak. Hangomban nincs már semmi derű. – Felváltsalak?

- Nem, köszönöm. – rázza meg a fejét, mint aki nem tűr ellentmondást. – Nemsokára pirkad és szeretem a napfelkeltéket, még ha mesterkéltek is. Aludj nyugodtan.

Bólintok és hátat fordítok neki. Szememből kigördül egy könnycsepp. Csak ennyit engedem meg magamnak semmi többet. Elengedem vele az emléket és azt, akit szeretek és kint vár és azon mesterkedik, hogy kihozzon engem innen.

Most jöttem rá, hogy túl katasztrofális a helyzet amit Valler elénk tárt. Nem hiszem, hogy élve kikerülök, innen bármennyire is szeretnék. El kell engednem őt, és talán könnyebb lesz elviselnem a halált, amikor az majd eljön értem.

Huszonkettedik fejezet

Nem ígérem, hogy mikor fogom hozni, de igyekszem a következő fejezettel. Persze csak, ha van rá igény. Várom a véleményeket továbbra is. Jó olvasást.

***

Elbóbiskoltam, vagy tényleg úgy lopakodik, mint a macska. Képes eggyé válni az árnyékokkal és még engem is megtéveszt, aki mellesleg elég sok és elég jó kiképzést kapott. Luce is felriad a hangra és mikor meglátja, hogy én elég szorult helyzetben vagyok, minthogy a hívatlan vendég egy pillanat alatt lenyisszanthatja a nyakamat, egyből a csákánya után nyúl és szikrázó szemekkel, elég félelmetesen megfenyegeti támadómat.

- Ha elvágod a torkát, a fejedbe találom ezt a szépséget állítani, előbb mintsem levegőt tudnál venni! – nem különösebben érdekli, hogy az egész határ tőle zeng. Ha ez az egy itt van, a többiek sem lehetnek messze ezzel én is tisztában vagyok. Ekkor dördül az ágyú és támadóm figyelme enyhül irányunkban, Luce eldobja a csákányt, nem akarja megölni csak megsebesíteni, hogy kikérdezzük. Én gyorsan belemetszek a kezébe, ő felüvölt, felugrik és pont belesétál a csákány útjába, ami telibe találja a kulcscsontját mely szinte biztos, hogy eltört. Szerencsétlenségemre a bal kezét érte a fegyver és nagyon jól tudom, hogy jobbkezes.

Viszont a fájdalom elvonja a figyelmét, amit én kihasználok. Belerúgok a lábába, amin így sem állt valami biztosan, a földre kényszerítem, ráülök a mellkasára és beletaposok a törött karjába. Az arcán a kínok kínjai rajzolódnak ki. Luce felvette a csákányt és a másik oldalról kerítette be.

- Egy rossz szó és a fejedbe állítom! – figyelmezteti, és senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy meg is teszi.  

- Kimutatod a fogad fehérjét Valler? – teszem fel a kérdést, amit egyszer ő tett fel nekem, és még erősebben beletaposok az amúgy sem épp vállába.

- Nem tudtam, hogy megtámadsz e, ha nem felfegyverkezve jövök! Hol vannak a cimboráid? – fröcsögi felém, én pedig nem állok messze tőle, hogy eltörjem a másik vállát is. – Úgy látom, az esélytelenekkel kezdesz, aztán majd rájuk fogod, hogy elbuktál!

- Az esélytelen mindjárt kinyír, aztán majd beszélhetsz! – Luce-t nagyon felrántották Valler szavai én pedig nem fogok megállj parancsolni neki, ha ki akarja nyírni ezt a barmot csak tessék, szíve joga legalább kevesebben leszünk.

- Mi volt a cél? Idecsalni a hivatásosokat? Leszúrni engem hátulról? Növelni az esélyeidet? Mit akarsz Valler? – zúdítom rá egyszerre az összes kérdésemet.

- Már megkérdeztem, barát vagy ellenség? – mondja újfent.

- Elég érdekes fogalmad van a barátságról nagymenő, ha azt hiszed, hogy az abban gyökerezik, hogy elvágod mások torkát hátulról! – az a csákány vészesen közeledik Valler fejéhez. Még a végén bele talál állni.

- Csak elővigyázatosság volt, nem hittem, hogy félkarú rablóként végzem. – valamiért hiszek neki. Amúgy sem nagyon tud nekünk ártani most már, félkezű lett mi meg ketten vagyunk úgy, hogy intek Lucenak és elengedjük. Felrángatjuk, és a táborhoz vonszoljuk, amit ő majdnem vonyítással hálál meg, olyan élesen kiáltozik.

- Befogod, vagy nem lesznek hangszálaid! Világos?! Nem kell, hogy az összes többi környékbeli is ide jöjjön. – Luce nagyon harcias lett. Vagy csak ennyire nem kedveli Vallert? Minden esetre meg tudom érteni én is rühellem a srácot főleg most, hogy még ránk is támadt.

- Két lehetőségünk van. – mondom, mint egy foghegyről bár most kicsit érdekel a körzettársam sorsa. Nem nagyon csak éppen egy hajszálnyit. – Vagy itt hagyjuk és megvárjuk, míg a természet, a Hivatásosok vagy a Játékmesterek elintézik, vagy megpróbálunk segíteni neki.

- Elmondom a harmadik lehetőséget- Luci erősen a torkához nyomja a csákányt és szeme úgy csillog, mint egy őrültnek. – Kiszedjük belőle a hasznos infókat, utána kinyírjuk.

- Beleszólhatok én is? – nyöszörög Valler a földön fekve és látom az arcán, hogy nagyon szenved.

- Nem! – kiálltunk egyszerre. Szedek a közelből két fát, sínbe rakom a kezét így tompítom kicsit a fájdalmát. Nem döntöttem még el véglegesen, hogy segítek neki, de így kevesebb az esély rá, hogy a fájdalomtól megint úgy elkezd üvölteni, mint a fába szorult féreg és nagyobb rá az esély, hogy mi élve átvészeljük az éjszakát.

- Tehát – ülök le vele szemben és hosszan fürkészem az arcát. Luce a hátánál áll fegyverét közel tartja a behatoló fejéhez, hogy akármikor le tudjon csapni. – Mit akarsz tőlünk valójában?

- Szövetkezni. – nem látom rajta a hazugság legkisebb jelét sem. Igazat mond. Tudom, hogy ő is kapott kiképzést tudom, hogy gyűlöl engem még is a fájdalom úgy eltompította, hogyha akarna, akkor sem tudna nekem hazudni. – Láttam én mi történt a szarunál, nagyon jól láttam, sőt azt is tudom, mi jár a fejetekben.

- Nem igazán tudsz te semmit! – csattan fel Luce.- Nekünk van egy előnyünk, ismerjük a terepet! Tudom, mit akarsz mondani, hogy mi esélytelenek vagyunk, ellenben ők terepismeretben gyengék!

- Viszont ők pipák és nem annyira, mint te! – vág vissza Valler. – Lehet, hogy felhúzott, hogy kinyírták a tesódat nagy kár! De nekik az önérzetükön esett csorba, és míg ők négyen vannak ti ketten.

- Metrina nem lényeg! Őt megsebeztem. Nagyjából harcképtelen. – használom ki a lélegzetvételnyi időt, hogy én is szóljak, valami okosat mielőtt egymásnak mennek.

- Nehogy azt hidd édes drága Perla! – világosít fel kicsit sem egoista stílusban. – Magam láttam, hogy rossz kézzel kinyírt még pár embert a szarunál. Dühös és ilyenkor megfeledkezik a fajdalomról.

- Plusz vannak támogatói. – ismeri el Luce.

- Neked is vannak. – vonok vállat. Valler ekkor veszi észre, hogy mennyi mindent kaptunk és sokat sejtő mosolyt küld felém. Majd ezt tátogja: „Alban-tól van mi?” Én erre egy kurta biccentéssel felelek mire ős egy harsány nevetéssel jutalmazza, hogy el is vörösödtem.

- Támogatók ide vagy oda ők nem harcolnak helyettetek és itt nagy öldöklések folynak. – Mint egy a szavait megpecsételésként eldördül ismét az ágyú. Ez nekem nem tetszik és borsódzik tőle a hátam. – Tehát újfent megkérdezem angyalkáim, mivel gondolom az életeteket minél tovább meg akarjátok őrizni. Barát vagy ellenség?

Nem sokat teketóriázok, és bár nem tudom, hogy egy sérült versenyzővel milyen előnyre tehetek szert, ezt mondom: - Barát!

Ezt, mint egy megpecsételésül egy éle hang kíséretében egy ezüst ejtőernyő ereszkedik le egyenesen a lábunk elé.