Hetedik fejezet

Na hazaértem és ígéretemhez híven érkezik a következő fejezet. Igazság szerint ez tipikusan az a rész ami már jó régen megvolt az előtte és utána lévő fejezetek e köré csoportosulnak. (mondhatni ez az a fejezet ami nélkül nincs story). Remélem tetszeni fog jó olvasást mindenkinek.

***

Azon kapom magam, hogy a tévészobában ülök és bámulom az adások ismétlését. Kicsit sem izgat, mit ne mondjak. De ez is egy szabály, egy olyan szabály melyet senki nem szeghet meg. Egy szabály, amit gyűlölök. Mint minden ismétlés az elnök beszédével kezdődik. Elmondja a hűtlenségi egyezményt, amit már szinte kívülről fújok, de még jó párszor végig kell szenvednem ugyan ennyiszer. Majd elkezdődnek az Aratások. Az első körzettől indulnak, és a tizenkettedikkel zárulnak. Az elsőben most nincsenek önkéntesek ezek szerint azokat húzták, akik alapból mentek volna. Na, ez is ritkán fordul elő. A két kiválasztott tizenhét tizennyolc évesek lehetnek, és nem nézek ki belőlük semmi biztatót.

A másodikban mind kettő önkéntes a fiú mindössze tizenöt éves a lány sem lehet több. Esélyük szinte egyenlő a nullával elnézve a győzelmi ranglistát, de ne becsüljünk le senkit.  erre a hetedik körzet egykori győztese a legjobb példa. Mindenki szerencsétlen kislánynak tartott aztán a végén ő gyilkolt le mindenkit. Ezek után én sem becsülök le senkit.

A harmadikból két nagyon kocka gyerek kerül ki, lehet, hogy tanulva mentorom szövetséges választási stílusából az egyiket meg kéne szerezni, de a Hivatásosokról sem szabad megfeledkezni. Nálunk nem nagyon történik semmi érdekes mindössze, hogy valamelyik technikai zseninek nem sikerült kivágnia a kis attrakciómat. Hogy nekem ez jó vagy rossz? Majd kiderül.

 Az ötödikből és hatodikból elég jelentéktelen a két ember nem hiszem, hogy sok vizet kavarnának. De egy kicsit nyugtalanító az ötödik fiú. Nem tudom megmondani mi zavar vagy feszélyez, ha ránézek, de nekem valami gyanús benne. Igaz elsírja magát, de ez pont ellentmond az alkatával, elég izmos nem úgy néz ki, mint aki gyenge és még is ezt választja. Nem értem.

 A hetedikből a lányon kicsit megakad a tekintetem, önkéntes. A hetedikből önkéntes? Négy éve nem volt rá példa. Jól kisportolt alkat, talán ő sem lenne rossz választás, de nem kockáztatom meg a szövetséget senkivel, csak ha láttam harcolni. Hiszen ha megköttetett egy szövetség kiszállás belőle nincs csak a halál, ez a mi körzetünk egyik szabálya.

 A nyolcadik kilencedik szintén az átlagos felhozatal. A tizedikből a lány a tizenegyedikből a fiú önkéntes mind a kettő egy tizenkét éves helyét vette át. Most megnézve elég sok fiatal tizenkét tizennégy éves kiválasztott van idén, ha jól számoltam minimum öt. A tizenkettedik már tényleg a legkülső körzet két elég csont és bőr kiválasztottat sikerült kihúzni. Mind a ketten tizenhat évesek és nem kerüli el a figyelmemet, hogy testvérek méghozzá ikrek. Egyből a bátyám jut eszembe és az a tény, hogy akár mi is kerülhettünk volna abba a helyzetbe, hogy együtt kell küzdenünk.

- Na, ez nem a legjobb mezőny. – állapítja meg Finnick. Már nem annyira pipa, mint volt, vagyis el bírja viselni, hogy egy levegőt szívjon velem. Annie-t nem láttam azóta, hogy kirohant az étkező kocsiból reggel, de nem is hiányolom. Most csak a Kapitóliumi kísérő Nira Ameria van itt a két mentorunk meg Valler. Nem hiányzik Annie kicsit sem. Elég puskaporos a levegő így is. – Ha szövetségest akartok, akkor a Hivatásosokkal kezdjetek csak. Maximum még a hetesekkel vagy a hármasokkal lesz érdemes. Első ránézésre ennyit tudok tanácsolni. Egy óra és odaérünk a Kapitóliumba. Készüljetek fel. Persze csak ha Perlare kisasszonynak nincs hozzászólni valója.

- Semmit nem akarok hozzászólni Mr. Odair. Mindent úgy teszek ahogy parancsolja uram- lehet, hogy ez szemétség, de ha ő így beszél velem akkor én is megtehetem, nem? 

Mivel mi a negyedikből származunk egy napba sem telik elérni a fővárost, azonban akik a külső körzetekből jönnek el azoknak egy nappal tovább tart az út. A nyitóünnepség előtt egy nappal mi már élvezhetjük a Kapitólium „vendégszeretetét”. Visszamegyek a kabinomba az ünneplő ruhámat egy egyszerű farmer nadrágra és fehér rövid pólóra cserélem, majd megvárom, hogy Nira Ameria szóljon, hogy megérkeztünk a Kapitóliumba. Leszállás után egyből kamerák tömkelege tódul az arcomba és legszívesebben elrohannék előlük, de nem tehetem meg. Ez is a játék része. Felveszem a jól ismert gyilkos tekintetek a kegyetlen kislányt, aki mindenre képest és ezzel evickélek el a szálláshelyünkig.

 A Viadal kezdetéig a kiképző központ egyik kialakított részét használjuk lakás gyanánt. Minden körzet egy emeletet kap magának, attól függ melyik emelet a tiéd, hogy melyik körzetből jöttél. Ebből következik, hogy a miénk a negyedik. Elég későre jár és elég hosszú napunk volt. A nyitóünnepség holnap eset lesz így már reggel össze kell ülnöm a stylisztommal megbeszélni a stratégiát. Nem vágyok másra most csak arra, hogy bevessem magam a szobámba és aludjak egy jót. Elbúcsúzom mindenkitől, megkeresem a szobát, amire a lány kiválasztott van írva és belépek.

 A szobám hatalmas, egy óriási ágy szekrény és a szekrény mellett plafonig érő tükör. Az ablakon, ha kinézek a Kapitólium fényei világítanak melyek bár mesterségesek még is csodálatosak.

 Itt kicsit leereszthetek. Megszoktam, hogy a kíméletlen lányt kell játszanom, de ebbe belefáradtam. Most végre bevallhatom magamban, hogy félek. Nem hiszek magamba. Olyan kevés az esélyem, szinte semmi. Félek, hogy nem leszek képes ölni hiába tanultam, nem leszek képes, mert valójában egy jószívű lány vagyok, aki csak arra vágyik, hogy vége legyen ennek az egésznek otthon legyen a szülei túléljék, és mindenki fogadja el olyannak amilyen. Ezt a közönyt és harciasságot csak azért vettem fel, hogy mindenki leszálljon rólam. És ez a számítás bejött. A Kapitólium is ilyennek akar látni, így muszáj volt ilyennek mutatkoznom, de most elég volt. Úgy akarom leélni ezt a hete amilyen valójában vagyok. Perlare Avanti akarok lenni, nem pedig Perla a harcos királylány.

Úgy ahogy vagyok, bebújok az ágyba, a fejembe húzom a takarót és megpróbálok aludni, hiszen holnap egy nagyon hosszú és fárasztó nap vár rám.

Azonban a nyugodt és pihentető alvás helyett kapok egy rémálmokkal teli éjszakát. Van, amikor anyám csapdája ellenem fordul, olyan mikor a bátyám elvágja a torkomat vagy éppen a bátyám átváltozik Vallerré és ő üldöz. A Hivatásosokkal megszámlálhatatlan módon keveredek harcba. Mikor felriadok a falon lévő óra éjfélt mutat. Alig három órája feküdtem le, de a halálom már legalább ezer módon lejátszódott előttem. Mikor felriadok, sikítok, ami kicsit sem jellemző rám. Idáig mindig sikerült magamba fojtani az érzéseimet. Változok én is. Nem fogok tudni elaludni ez egyszer biztos. Kikászálódok az ágyból és elindulok a konyha felé. Nem nagyon tudom miért épp ezt a célt tűztem ki magam elé, de semmi kedvem nincs a szobám fojtogató levegőjéhez. Nesztelenül közelítem meg célomat, hiszen nem akarok felkelteni senkit és meggyőződésem, hogy rajtam kívül senki más nincs fent. Tévedek. A konyhában lévő kanapén egy ismerős alakot látok. Nem igazán értem miért nem alszik. Neki nem hiszem, hogy sok gondja lehet a rémálmaival. Bár ki tudja? Talán még is.

- Melyik a rosszabb szerinted? A Viadal előtt vagy az utáni álmok? – biztos van egy hátsó szeme, mert nem létezik, hogy meghallotta, amint közeledtem.

- Ha tippelnem kéne, az mikor már tudod milyen ölni, és akit megöltél kísért. A Viadal után minden rosszabb. – magam sem tudom, hogy jutottam erre a következtetésre. Nem akarok belegondolni, hogy ettől már csak rosszabb lesz.

- Ott akarsz állni egész eset Perla, vagy hajlandó vagy leülni mellém anélkül, hogy rám támadsz? – vállat vonok és elindulok a fiú felé. Leülök mellé törökülésbe, magam alá húzom a lábam és szembefordulok vele. Kérdő tekinteteket meresztek rá.

- Csak azt ne mond Corey, hogy a Viadal előtt neked is voltak rémálmaid. – nekem ez ugyanis teljes képtelenség. Lehetetlenség, hogy Corey Alban féljen bármitől. Vagy nagyon félreismertem, és ő is ugyanolyan, mint én.

- Az előtt, és azóta is vannak, de ez idáig csak előtted buktam le. Neked is jobban kéne vigyázni, hogy fent tartsd a látszatot. – nem gúnyolódik ez mindössze egy jó tanács, amit jobb lenne, ha megjegyeznék egy életre. Nem eshetem ki a szerepből. Bár már késő. Rég kiestem belőle. És le is buktam. Kiestem belőle a színpadon, a vonaton mikor kiborultam és most mikor átadtam magam a félelmeimnek. Egy Hivatásos ilyet nem tehet meg.

- Nem akarok Perla lenni, aki csak a gyilkoláshoz ért. Olyan akarok lenni, mint amilyen valójában vagyok. – bukik ki belőlem, pedig nem ezt akarom mondani. Érdekes mosoly játszik az arcán, ami megfejtésre vár, de nem most fogom megfejteni. Nincs rá időm.

- Ez most az a Perlare, akit néhány éve visszarántottam attól, hogy lezúgjon a negyedik emeleti lépcsőről. A gyenge kislány. Ugye tudod, hogy ez így most nagyon nem jó? – nem olyan mintha szívódna. Most inkább komoly vizekre eveztünk. Most úgy beszél velem, mint egy mentor.

- Azért vettem fel egyszer a maszkot, hogy ne legyek elveszett sebezhető kiscsaj. De most ez a kiscsaj felszínre tört. Nekem nem fog ez menni. – lehajtom a fejem. Ha már egyszer őszinte játékot játszunk, akkor legyünk őszinték. Corey megfogja, felemeli a fejem és kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek.

- Egy győztes nem beszélhet így. Ha győzni akarsz, akkor légy olyan, mint ma reggel. Kegyetlen kissé forrófejű olyan amilyennek látni akarnak. Meg tudod nyerni, ha nem esel ki a szerepből. Ha nem leszel jó. Ha maradsz a győztes lánya.

- De ha most menne is, hogy vissza változom azzá a kegyetlen harcossá,aki ma kijelentette akár a saját körzettársát is megölné, ha ő választaná el a győzelemtől akkor is fent áll a veszély, hogy az Arénában kiesek ebből a szép szerepből. Hogy olyanná válok, mint Annie. Akkor mi lesz?

- Nem hagyom, hogy kiess a szerepből. E felől nyugodt lehetsz.

Furcsa mosoly játszik az arcomon olyan mint az előbb az övén. Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy fel sem fogom mi folyik itt. Corey közelebb hajol hozzám és megcsókol. Majd vár, hogy mit reagálok erre, de én csak elvigyorodok és mire újra tudatában kerülök, hogy mi az ördögöt művelek, viszonzom. Megszűnik a világ és a félelmeim és kicsit önmagam lehetek. Bevallhatom magamnak, hogy igenis szeretem őt csak épp nem ennek gondoltam ezt. Furcsa, hogy én elvileg utálom ezt a fiút legalább is az énem egyik fele ennek tudatosította ezt az érzést, vagy azért utálja énem egyik fele, mert csipkelődött folyton. Ellököm magamtól és kérdőn nézek rá, de ő csak fülig érő szájjal vigyorog vissza. Én pedig megrázom a fejem. Még is mi a fenét csináltam?

- Úgy tűnik a jó kislánynak bejövök. – jelenti ki kicsit sem egoista hangon. Én pedig már nyitom a szám, hogy visszavágjak, de rá kell jönnöm, hogy most beletalált a dolgok kellős közepébe. De ez nekem csak most esett le. De ez egyet jelent, neki is bejön a jó kislány, ha már ő így fogalmazott.

- Perlare kedvel. – jelentem ki úgy mintha bolond vagy legalább is kettős személyiség lennék- Viszont a harcias Perla nem nagyon csípi az egoistákat. Ha tényleg azt akarod, hogy mint két kislánynak bejöjj, ahogy te fogalmazol, változtass stílust.

- Nyugalom Avant. Corey Alban ezennel megígéri, hogy lejjebb ad az idegesítő stílusából.

A torkomon erre a kijelentésére kiszakad egy szívből jövő nevetés. 

Hatodik fejezet

És sikerült! Belefért ez a fejezet még ebbe a hétbe. (féltem, hogy nem lesz időm begépelni, de szakítottam rá időt). Nos ez egy átkötő rész lenne itt már formálódik a főbb szereplőim jelleme de az igazi forduló pont a hetedik fejezetre várható. Ami ha mindent összevetek szerdán este kerül fel (azért nem délután mert ballagásra megyek és nem lesz időm felrakni hamarabb). Addig is jó olvasást ehhez.

***

Talán kicsit elhamarkodott volt ez a kijelentés. Valler olyan szemeket mereszt rám, hogy azt hiszem, menten átvágja a torkomat. Kész. Megcsináltam a bajt. Egy remek színészt és egy olyan embert tettem ellenségemmé, aki talán támogatókat tudott volna nekem szerezni. Vagy netán szövetségeseket. Ki tudja ezek után mit fog velem csinálni?

- Kifejtenéd ezt bővebben? – néz rám kérlelhetetlenül. Ebből a szobából addig nem menekülök amíg magyarázatot nem adok. Nem tudom, mit mondhatnék? Ha igazat mondok, akkor nem lesz könnyebb csak bebizonyítom, hogy abszolút nem vagyok egy nagy barátkozós típus és nem tudom eljátszani, hogy nagy haverok vagyunk, mikor nekem sosem volt barátom. Olyan, akivel tényleg nagyon jól elvoltam. Csak olyan, akivel csipkelődtem, vagy akinek néha segítettem az edzésekben, hogy egy nap túlélje. Nem tudom eljátszani a barátkozós kiscsajt. A karakterem az ellenszenves kemény harcos. Legyőzhetetlen megtántoríthatatlan ezzel nem fér össze, hogy barátként vonuljak be valakivel, akit valójában ki kell nyírnom abban az esetben, ha haza akarok jutni. És mért ne akarnék hazajutni?

- Teszem, azt bevonulok veled, mint barát! Teszem, azt túléljük az egész játékot! Teszem azt ketten maradunk! Akkor szerinted mi lesz? Mert egy valamiben biztos lehetsz abban, hogy én szemrebbenés nélkül kést repítek a torkodba, ha ez megtörténik! Nekem a családomra kell gondolnom. De ha eljátszom veled a nagy havert és a végén kinyírlak mi lesz? Az egész körzet ellenem fordul és vica versa! Istenem csak én gondolkozom előre?! – csattanok fel dühösen. Corey hátradől a kanapén és érdekes fintorral méreget. Talán nem a legalkalmasabb percben buktam ki, ezt olvasom le az arcáról. Finnick csak a fejét rázza, azt hiszem, nem én leszek a kedvenc mentorálltjuk. Ellenben Annie magához veszi a szót. Nem tudom hallottam- e valaha beszélni. De nem rémlik.

- Teljesen jogos ez a felvetés. Minek akarjátok már most egymásnak ugrasztani őket? Teljesen ostoba kérdés volt Corey! Te pedig Finnick mi a francnak csinálod ezt? Tudom, hogy nem csíped, de azon kéne lenned, hogy legalább az egyik hazamenjen! És akárhonnan nézem a dolgot a lánynak jobban kéne az a győzelem! Idióták vagytok! Nekem ennyi elég volt az ez évi Viadalból! Ha már nem lesznek egy légtérben velem szóljatok, hátha akkor ti is értelmesedtek kicsit! – azzal kiviharzik az étkező kocsiból. Végül is igaz, szerintem én is becsavarodnék ha Finnickkel kéne együtt élnem, vagy már harmadik éve mentorálni és a körzettársaimat meghalni látni. Nem hiszem, hogy csak a saját Viadalán történtek miatt golyózott be Annie.

- Rendben. – vonja meg a vállát Valler. – Felőlem alakíts saját csapatot hátha akkor könnyebb lesz kinyírnod őket. De még így is fent áll a lehetőség, hogy ketten maradunk. – de azzal nem számol, hogy én akkor egész Viadal alatt azt játszom, nem is ismerem csak közös a körzetünk. Ez azért lényeges különbség.

- Ettől nem félek. – rázom meg a fejemet. – De ha még is szövetségre kerülne a sor valami csoda folytán, akkor tégy meg egy szívességet és öljön meg valaki mielőtt én megtenném.

- Ezt én is mondhatnám. Ha ennyi volt a taktikai megbeszélés, akkor én lelépek. Majd az aratás ismétlése után okosabbak leszünk. Viszlát! – követi Annie példáját és kisétál az étkező kocsiból. Szembe találom magam két elég dühös mentorral. Szerintem mire a Kapitóliumba érünk fej nélküli Perlare leszek.

- Tudod mit Corey? – fordul a mentorom felé Finnick látszik rajta, hogy vagy rám adja ki minden haragját, vagy eltűnik a színről. És én nem akarom megismerni amikor igazán mérges. – A te bajod! A te felelősséged, mert a te kiválasztottad! Csinálj vele azt, amit akarsz. Engem ezek után nem érdekel! Leéghet a bevonuláson, a szövetséges választáson, vagy akár a pontozáson! Ha ennyire a körzet ellen van és a társa ellen, csináljon minden úgy, ahogy neki tetszik!  

Az ajtó kicsit erősebben csapódik be, mint az elvárható lenne. Behunyom a szemem és azt képzelem, hogy nem csináltam semmi rosszat. Nem húztam fel senkit és nem akar senki megölni, de ez kicsit sem igaz. Most mindenki ellenem van.

- Nem fog menni a láthatatlanná válás. – elég nyugodtan ítélem a hangját így kinyitom a szemem. Ugyanolyan nemtörődömként ül a fotelban, mint annak előtte. Nem is látszik dühösnek inkább csalódott. Ami lehet, hogy sokkal rosszabb.

- Tudom, hogy hülye vagyok hirtelen haragú és…

- Nem kell magyarázkodni. Az volt a bajuk, hogy én is pontosan ezt csináltam, amikor ott ültem a helyedben. – kicsit zavar, hogy magához hasonlít, nem értem miért, de ez feszélyez. – Én azért sem akartam a körzettársammal szövetkezni, mert ő is utolsó esély volt. Igaz én azután buktam ki ennyire miután megnéztem az aratásokat.

- A lány miatt? – kérdezem félénken. Mindenki ismeri ennek a szövetségnek a történetét. Épp ezért a szövetség miatt tisztelik Coreyt. A lány a hetedikből, akit ki akart juttatni, azért mert Corey nővére a lány nővérével kötött szövetséget megszegte. Leia talán így hívták a lányt, de nem vagyok benne biztos. Én is tisztelem bizonyos fokig e miatt.

- Leia miatt, igen. Hát az én kudarcom. Neked van ilyen adósságod? – próbál viccelődni, de látom rajta, hogy kicsit sem érzi viccesnek.

- Nem tudok róla. De nekem nagyobb gondom lesz. Megcsináltam a bajt az Aratáson.

- Csak megmutattad, hogy nem vagy a tulajdonuk, ezzel elég sok szövetségesed lesz. Higgy nekem, a Hivatásosok mindegyik úgy érez ,mint te. Csak nem merik kimutatni. Ezzel minden kiválasztott szemében nagyon nőttél. Bátor vagy és ez ellen az elnök nem tehet semmit. Biztosan sikerült elindítanod valamit. A kérdés, hogy a körzet lakosai, hogyan értelmezték ezt a megnyilvánulást. 

Ötödik fejezet

Ez egy elég hosszú részre sikeredet ezért lehet, hogy ezen a héten csak ez az egy lesz. Jövőhéten csütörtöktől úgy is szünet újra akkor megint belendülök az írás terén, de most, hogy visszamegyek egyből dogák tömkelege vár majd rám így nem biztos, hogy lesz időm. Korábbi hibáimból okulva nem mondok időpontot ha lesz időm és netem jön a kövi rész is ígérem addig is jó olvasását ehhez.

***

Nem sok időt adnak arra, hogy elbúcsúzz a rokonoktól. Három perc mindenkinek. A szüleim arra használják a búcsúzkodást, hogy elmondják, mit tehetek és mit nem.

 A késekkel kell boldogulnom, hiszen azaz erősségem, de ha van kéznél buzogány, vagy kard ne habozzak magamhoz venni. Azok is jobbak a semminél. Majd eltűnnek a szobából.

 Nem várok senki mást, minek várnék? Hiszen se barátom, se más rokonom nincs a szüleimen kívül. De valaki még is jön. A férfi, akivel találkozott a tekintetem a sorsoláson. Nem tudom a nevét, vagy csak nem emlékszem rá. A piacon láttam már párszor, halász, ha jól tudom, bár az emlékező tehetségemen van kivetnivaló nem kevés.

- Perlare Avante.- érdekes más szájából hallani a saját nevemet, egy olyan emberéből, aki soha nem beszélt velem. Bár, ha nem tudta ez idáig most már tudja a nevemet. Alig tíz perce olvasták be. Most már egész Panem tudja azt, ha tetszik nekem, ha nem. – Nem gondoltam volna, hogy ezt megmered csinálni kamerák előtt. Azt hittem jobban félted az irhádat. – kicsit gunyorosan cseng a hangja.

- Nem igazán féltem az irhámat. Voltak már előttem mások, akik megcsinálták és egy ilyen ember haza is jutott, nem? Sőt, még ma is él. – vonok vállat egykedvűen. Mags volt, aki elmagyarázta nekem a felkelést, hogy mi is történt akkor, hogy a felkelők miket csináltak és mutatott néhány titkos kódot. Ez is egyike ezen kódoknak. Mags is ugyanezt csinálta mikor kisorsolták én csak a példaképemet követtem. Sőt, én csak eleget tettem a kérésnek, amit anyám ma reggel a lelkemre kötött. Nem vagyok a tulajdonuk és ezt jó, ha egy örök életre is megjegyzik.

- Igen kár, hogy nem épp beszámítható embereket kaptál mentornak. Lehet, hogy akkor még esélyed is lett volna hazajutni. De két Kapitólium kedvenccel, akik közkézen forognak és egy nem épp százas kislánnyal ugye nem táplálsz hiú reményeket? – nem képzelődtem gunyoros felsőbbséges. De nem hibáztathatok olyat akinek a fiát kellett elveszíteni ezen a játékon. Neki már mindegy. Nekem viszont nem, de ezt nem vethetem a szemére.

- Nem a fia sorsát tűztem ki célul! Én ki fogok jönni abból az édes drága Arénából ha a fene fenét eszik is! Nem érdekel, hogy ez maguknak tetszik vagy nem! Nem érdekel, hogy világéletemben csodabogár voltam! Nem érdekelnek maguk engem kicsit sem! A családomért teszem azt, amit teszek nem jókedvemből. Ha tehetném soha az éltben nem vettem volna fegyvert a kezembe! De rákényszerítettek.  És megpróbálok hű lenni a tisztelgésemhez. Azokért teszem, akik előttem elbuktak, mert az ő nevük sem mehet feledésbe. Ennyit akartam. – nem vetem a szemére nyíltan csak általánosságban beszéltem. De meg kellett védenem magam. Nem változhatok vissza a szürke kisegérré főleg nem most.

- Hát akkor gyere ki az Arénából! Lehetőleg saját lábon és ne a légpárnással. Ne juss a fiam sorsára. Ne juss azoknak a sorsára, akik előtte meghaltak. Legyél hű a nevedhez. Remélem élve kijutsz és nem robbantanak fel már az elején azért amit tettél nemrég. Remélem, viszontlátjuk egymást Perla del mare. Ha szabad ezt mondanom. – majd úgy tiszteleg, mint én a színpadon és kimegy. Rég nem hallottam ezt a megszólítást. A bátyám nevezett mindig így. Perla del mare a tenger gyöngye. Nem éreztem magam soha hűnek a nevemhez. Még most sem érzem annak magam.

A szoba ajtaja nem sokkal ez után kinyílik és Corey lép be rajta azzal a felszólalással, hogy indulhatunk a vont készen van.

- Nagy hülyeséget csináltam igaz? A tisztelgéssel? – nézek rá ijedten. Sajnos hajlamos vagyok a forrófejűségre. Ez mondjuk közös bennünk. Nem szól semmit csak baktat tovább. Gondolom a sok kamera miatt nem fog válaszolni. Én sem eshetem ki a szerepből. Jó pár évnyi munkát dobnék ki az ablakon, ha megtenném. Így amíg fel nem érünk a vonatra a zord tekintetemet öltöm magamra. Pedig belülről őröl a beszélgetés a férfival kapcsolatban. Igaz, hogy a két olyan ember a mentorom, akik közkézen forognak. Corey nem is annyira, hiszen idén először mentor és most is, csak azért mert a kapitóliumiak követelték. Miután bezáródik mögöttünk a vonat ajtaja felém fordul.

- Jól csináltad. Én is valami hasonlót tettem volna. Menj az étkezőbe mindjárt megyünk mi is. – hatalmas tejüveg választja el az étkező kocsit a többi helytő. Igazság szerint csak két nagy fotel meg vagy három asztal van benne, de az tömve kajával. Nem éheztem soha, hiszen egy győztes gyereke hogyan is éhezhetne, de ez nekem is sok. Mivel nem reggeliztem azonban gyorsan veszek egy pogácsának tűnő valamit az egyik tálcáról és mire megérkeznek a többiek én már jól is laktam.

Nira Ameria kivételével mindenki bejön. Kedves társam Valler és a mentorok Annie, Finnick, és persze Corey. Mi az egyik ők pedig a másik fotelba ülnek. Nem sok kedvem van most ehhez. De ezt most muszáj, hiszen meg kell beszélnünk a taktikát. Ki milyen fegyverben jó, ki milyen stílusban mutatkozik be? Ezek a legalapvetőbb dolgok.

Annie mintha itt sem lenne, az arca néha idegesen meg megrándul és körbe tekint, mint valami riadt kis vad. Lehet, hogy megint rohama van. Hogy szerethetett bele Finnick egy ilyen lányba? Nekem ez örök rejtély marad. Gondolom, hogy nincs sok kedve a Kapitóliumba visszamenni, de akkor nyugtatózzák be az istenért! Nem fogunk vele sokat érni, ha ennyire beszámíthatatlan.

- Na, jó! Perla téged nagyjából ismerlek és kigondoltam neked a fedő profilt. A megtántoríthatatlan győztes gyermekének szerepe tökéletes. A harcmodorodra visszatérünk. De téged senki nem ismer. Perla előnnyel indul, hiszen egy nagyon népszerű győztes lánya, de téged milyen skatulyába rakjalak Valler? – fordul felé Finncik. Hát igen ő mindig is ilyen volt, mindig előre tervezett és a dolgok közepébe vágott. Nekem egy ilyen mentorra van szükségem. Mindjárt fel is osztják ki melyik kiválasztottat kapja. De az is igaz, ha választanom kell, akkor Corey mert Finnickkel nem vagyok valami jóban. Meg persze az sem hátrány, ha a mentorommal baráti hangot tudok megütni. De én csak Coreyel vagyok, ilyen viszonyban megkockáztatom, hogy az egész világon csak vele vagyok ilyen kapcsolatban.

- Játsszam el a hajósinas szerepét, akinek minden álma volt, hogy bekerüljön? Hozzam a te stílusodat a háromágú szigonnyal verhetetlen bajnokot? Vagy épp a kőkemény akár egy fokpiszkálóval is ölni tudok személyt? Tetessem magam ostobának vagy játsszam el a nagyokost? Mindegyik menni fog. – tátott szájjal nézek rá. Mi van? Nem hiszem el! Egy embernek ilyen sok arca hogy lehet? Nem szimpatikus hiába a körzettársam és ki nem mondott paktum értelmében a szövetségesem. Veszélyezve érzem magam már most a közelében.

- Ravasz és tettre kész. Erre fogunk építkezni. – vigyorog Finnick. – A srácot ezennel elvittem boldogulj a kis harcos amazonnal. – hát igen sosem csíptük egymást Finnickel. Egyszer verekedtem is vele. És persze, hogy én győztem. Bár én kinek nem mentem még neki a körzetben? – Mi is az erősséged Perla?

- Kés, szigony, íj, lándzsa, balta. Feltalálom magam, nem kell aggódnod Finnick. Sőt ha közelharcra kerülne a sor, akkor a verekedés sem a gyengém, ha emlékszel még rá. – vigyorgok rá gonoszul. – De nyugodtan vidd csak Vallert úgy sem találtunk volna közös hangnemre, ha veled kell dolgoznom. – vonok vállat, mintha nekem mindegy lenne. De igazán nem mindegy. Finnick tudna nekem támogatókat szerezni, de nem biztos, hogy Corey igen. Hiszen ő még új lesz a Kapitóliumban bár igaz, ő is van ugyanolyan népszerű, mint Finnick. Viszont nagy a valószínűsége, hogy Finnickel kinyírnánk egymást még a nyitóestély előtt. Akkor már Corey.

- Akkor most felteszem a legostobább kérdést, amit egy mentor ilyen helyzetben feltehet. – kapcsolódik be Corey a beszélgetésbe. – Íratlan paktum szerint ti szövetségesek vagytok az Arénában, de én mégis megkockáztatnám a következőt. Hogy akartok megjelenni a nagyközönség előtt? Barát vagy ellenség? – mintha csak a fejembe látna. Mintha tudná, hogy semmi kedvem ezzel a sráccal nem, hogy szövetkezni, de még egy levegőt sem akarok vele szívni.

- Barát! – vágja rá gondolkodás nélkül Valler. Hiszen ez lenne az ésszerű válasz. Csakhogy én nem az ésszerű kategóriából származom.

- Ellenség! – szólalok meg ugyanabban a másodpercben.

Negyedik fejezet

Íme a hét utolsó fejezete. Nem a leghosszabb sajnos, de ígérem a következő jóval hosszabb lesz. Remélem ez is tetszeni fog. Jó olvasgatást ehhez.

***

Feliratkozom, mint mindenki más, aki sorsolás köteles. Igaz az ő feliratkozásuk teljes mértékben felesleges, úgysem kerül fel a nevük egyetlen cetlire sem. De nem szabad, hogy ezt bárki megtudja, így azt kell játszanunk, hogy ők is mind halálosan rettegnek és akármelyiküket kisorsolhatnák. Ezt utálom a legjobban az egészben. Mindenki magában jót mulat, hogy „nézzétek, ott van az, aki idén megy, na neki igazán sok oka van félni bezzeg nekünk nincsen”.

 Én nem mulattam soha ezeken az embereken. Talán azért mert a szomszédom volt valamennyi. Tavaly pedig nem csak a bátyám, de az egyetlen ember, akivel néha barátian, tényleg barátian- nem pedig úgy mint Corey meg én általában-beszéltem is részt vett a Viadalon. Utolsó esély. Halála után meghalt a család is.

 Ez idáig egy kivétel volt csak ez alól a szabály alól. Corey győzelme után megoldotta, hogy a társa családja ne halljon meg. Nem tudom, hogy csinálta, de nagyon ügyes volt. Bár el kellett hagyniuk a győztesek faluját, de túlélték. Ez a tette az egyik amiért felnézek Corey Albanra.

Hagyom, hogy megvágják a kezem és vért vegyenek. Csak így lehetnek biztosak, hogy én vagyok az, aki megjelent. A nő érdeklődve emeli rám a tekintetét. Egy olyan ember néz farkasszemet velem, akinek a fiával most együtt fogok küzdeni. Csak az a kérdés, hogy ő vagy én kerül e ki élve az Arénából. Lehet, hogy egyikünk sem.

- Ügyes légy Perlare. Nem hiányzik anyádnak még egy kudarc. – majd int a fejével, hogy tűnjek el. Megkeresem a helyemet a többi korombéli között. Mindegyik kerüli a pillantásomat. Nem mernek, vagy nem akarnak rám nézni.

A tizenkét és tizennyolc év közötti emberek a főtér közepén állnak. A hozzátartozók a hátunk mögött egy kis elkerített részen, azok az emberek, akik nem voltak győztesek, de a gyermekük meghalt már a viadalon tőlünk balra a színpad mellett foglalnak helyet. A színpadon a polgármester a három idei mentor Corey Alban, Finnick Odair és Annie Cresta foglalnak helyet egymás mellett. Finnick a legfiatalabb győztes, hiszen alig tizennégy évesen nyert viadalt és talán legalább is a rossz nyelvek szerint ő volt az egyetlen aki önként jelentkezett a Viadalra. Annie egy elég nagy tévedés a győztesek körében. Csak a véletlen folytán nyert és ő volt az egyike azon „szerencséseknek” akiket a közemberek közül válogattak. Jó testfelépítéssel volt megáldva nyerhetett is volna, nem csak a véletlen folytán, ha nincs egy aprócska idegösszeomlása. A kiválasztottakat agyilag nem vizsgálják. Mikor a társát lefejezték becsavarodott és azóta sem gyógyult meg teljesen ezért van az, hogy mindig két másik mentor is vele tart. Na és persze meg kell említenem Nira Ameriát aki a húszon pár centis tűsarkújába ott tipeg a színpadon és idegesítő kapitóliumi akcentussal beszél. A nő haja a szivárvány minden színében játszik és az arcáról meg nem mondaná az ember, hogy mennyi idős a nő. Plasztika műtéte biztos volt alsó hangon három. És akkor még alsó hangon fogalmaztam.

Mint mindig most is elmondja, mennyire örül, hogy itt lehet, Röhögnöm kell nem örül ő semminek! Csak azt akarja, hogy visszamehessen a fényes Kapitoliumba! Lefogadom, hogy utálja a körzetlakókat! Biztos alig várja, hogy legyilkolják egymást az ő szórakoztatására. Jaj de jó buli lesz!

 Sorsolás előtt meg kell nézni a szokásos kis filmet amire tömören arról szól, hogy miért is jött létre ez a viadal. Majd a polgármester felolvassa a hűtlenségi egyezményt, ami azt mondja ki, hogy miért is létezik Viadal. Tömören, azért mert anno elődeink elrontottak valamit, de nagyon- nagyon és nem sikerült megdönteni a Kapitólium hatalmát.

A végén pedig a szokásos kis idegtépő mondatok követik egymást a szokásos idegtépő stílusban.

- Annyira izgatott vagyok! Ki lesz az a bátor lány és fiú, aki idén képviseli a körzetünket? A lányok elsőbbséget élveznek!

Hosszasan kotorászok a lányok gömbjében, ami után sikerül elcsípnie egy cetlit a több ezer másik közül. Bár nincs semmi különbség ezek között a cetlik között.

- Az a bátor lány, aki idén képviseli a negyedik körzetet Perlare Avante! – magabiztosan lépkedek úgy, ahogy begyakoroltam a rendíthetetlen győztes lánya képet öltöm magamra és mikor szembefordulok a tömeggel, sem változik semmi. Csak egy pillanatra mikor szembetalálom magam egy olyan férfival, akinek a fia szintén meghalt az Arénában. Megingok egy pillatanra. Meg kell mutatni, hogy nem vagyok a tulajdonuk. Azok felé fordulok, akik a színpad szélén állnak, akik gyászolnak akiknek már mindegy. Bal kezemet magam előtt a jobb vállamra teszem, és feléjük fordulva meghajlok. Ez a lázadás idején annyit jelentett értetek harcolok, és a ti érdekeiteket tartom magam előtt, mikor meghalok.

 A tömeg egy emberként zúdul fel és Nira Ameria hiába próbálja nem tudja túlharsogni őket. Gyorsan a másik gömbhöz lép kihúzza a nevet és határozottan felolvassa.

- Valler Spezza! – gyorsan indul el a színpad felé, fellép mellém és megáll a másik oldalon. A himnusz hatalmas hangereje túlharsogja a tömeget, ami lassan elcsendesül és visszaáll a béke. Kezet fogok Vallerral majd a békeőrök kíséretében elhagyom a színpadot. Ezzel a kis manőveremmel enyhén szólva is megkeserítettem magamnak életem hátralevő napjait.

Harmadik fejezet

És végre szünet van. Remélem így begyorsulok írás terén. Feltett szándékom még a héten hozni egy fejezetet és jövőhéttől visszatérek a heti két fejezet egy hét. Még nem tudom, hogy milyen időközönként előbb utóbb kiforrja magát. :) Remélem tetszeni fog ez a fejezet, köszönöm a pipát és kommentet az előző fejezethez. Jó olvasást.

***

Gyorsan letörli a könnyeit és visszatér az a határozottság a tekintetébe amilyennek egész életemben láttam. Egy valódi győztes néz farkas szemet velem. Kérlelhetetlen a tekintete. Tudom, amit most fog mondani annak úgy kell történnie.

- Perlare! Tudom milyen érzés tudni, hogy talán ez lesz az utolsó nap, amit a családoddal tölthetsz. Tudom milyen érzés tudni, hogy biztosan ölnöd kell majd hamarosan, ha életben akarsz maradni. Tudom milyen érzés, hogy a családod élete rajtad múlik. – utolsó esély. Ez lebeg a szemem előtt. Én vagyok az utolsó lehetőségük. Ez az egy dolog tartja bennem a lelket. Ez az egy dolog, ami miatt nem buktam még ki teljesen. Az előbbi kis kirohanásom nem Corey ellen irányult ő mindig is ilyen volt. Mindig szívatott hol jobban, hol kevésbé, inkább az ellen, hogy nem tehetek semmit. – De egy valamit jegyezz meg Perlare mert egyszer mondom el! Nem vagy a Kapitólium tulajdona! Soha nem is leszel a tulajdonuk és ezt add a tudomásukra. Én a tudomásukra adtam régen. Tudtam, hogy ezért meg fogják keseríteni az életemet, sőt a családom életét, de muszáj volt. Te is tedd meg! Ne ők változtassanak meg ők változzanak meg!

- Nem fognak megváltozni! Ha lehetne, már régen mindenki lázongana! Ha el lehetne törölni, akkor…

- Pár éve lázongtak. Pá éve elfojtották. Most talán újra felcsaphatnak a lángok. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Coreyt. De szedd össze magad. Nem látszódhat rajtad, hogy feladtad, mert akkor könnyű préda vagy. Készülődj! – otthagy egyedül. Nem erőlteti, hogy menjek le reggelizni tudja, hogy felesleges. De milyen felkelésről beszélt? Én soha nem hallottam semmit ilyenről. És mi van Coreyel?

Elkezdek készülődni. Felveszek egy egyszerű, de még is elegáns fehér szoknyás ruhát feltűzöm kontyba a hajamat és mire mindennel elkészülök, már ott van az idő, hogy indulhatok. Nem búcsúzkodom arra lesz időm a sorsolás után. Elindulok a főtér felé. Ki akarok használni minden percet amit egyedül de főleg a szabadban tölthetek. Ha kisorsoltak úgy sem nagyon mehetek friss levegőre. És ha ki is mehetnék az nem lenne olyan, mint itthon. Itt a tenger bömbölése a sós levegő minden, ami ehhez a helyhez tartozik különleges. Valódi nem pedig mű, mint a Kapitólium pompája. A Kapitóliumé ahol mindenki jól él, ahol mindenki boldog ahol minden egy álom. Mindeközben a körzetekben nincs élelem a körzetek szenvednek és tizenévesek gyilkolják egymást csak azért, hogy a Kapitólium jól szórakozzon. Gyűlölöm a Kapitóliumot.

- Megyünk együtt vagy megint rám támadsz? – Corey olyan halkan került mellém, hogy összerezzenek, mikor meghallom jól ismert hangját.

- Úgy is össze leszünk zárva nem? – teszem fel az amúgy is kézen fekvő kérdést. – Bocsi. Nem kellet volna bokszzsáknak használjalak. Nem ellened irányult. – Nem ez a legalkalmasabb hely az ügy tisztázására, de ennél alkalmasabb úgy sem lesz jó ideig.

- Hanem az egész hülye törvény ellen. – fejezi be a gondolat menetemet. – Igen tényleg egyszerűbb lenne, ha a véletlen döntene. Bár nem hiszem, hogy akkor jobban éreznéd magad. Ki tudja? Talán a véletlen úgy hozná, hogy téged sorsolnának ki. Sajnos nem tudom, mi lenne akkor. Nem tudom mi lett volna, ha engem nem arra a Viadalra osztanak be. Nem tudom mi történt volna. De biztosan minden másképp alakul.

- Nem lett volna, után…- kezdem el, mert tudom, hogy ez jön. Ha mereng, sokszor kezdi el a mondatot, így de soha nem fejezi be. De ma különleges nap van, és amíg a főtér felé sétálunk jobban megismerem őt. Igaz ismertem idáig is egy suli egy környék még is most ismertem, meg mint embert.

- Nem lett volna utána az a vacak körút. – mosolyok bár ez a mosoly sokkal inkább fásult, mint valódi. Nem is láttam még úgy mosolyogni, hogy azt ne játszotta volna meg. – Nem lett volna az a vacak ígéret. Nem lett volna az a vacak… - a főtér elérése után egyből elharapja a mondatot. Túl sok a kamera, nem fog semmit mondani majd kifaggatom máskor. Most belegondolva ő az egyetlen ember a körzetbe, akit valaha is barátomnak mondhattam. Igaz csak csipkelődések során beszéltem vele még is, ha valaki barátom volt, akkor az Corey Alban.

- Vigyázz magadra Avante. De azért ne hagyd magad. – ma ezt már másodszor kapom meg. – Ja és vigyázz a lépcsővel. Most, nem leszek mögötted. – rám kacsint és mintha most a mosolya őszinte lenne. Minek kell azt a hülye régi esetet felhánytorgatni?

 Nem voltam én mindig olyan kemény csajszi mint most. Régen mikor nem kezdődött el a kiképzésem és még szürke kisegér voltam sokan kigáncsoltak szó szerint. Ez is egy ok a sok közül amiért maszkot húztam, ami miatt nem az vagyok aki valójában.

 Első alkalommal mikor beszéltem Albannal, mert bár köszöntem neki soha nem álltam vele úgy szoba, mint egy értelmes emberrel, lefele tartottam az iskola lépcsőjén. Egy végzős csak azért, hogy felvágjon a haverjai előtt kigáncsolt, mert ez olyan jó hecc, pont a lépcső tetején mikor mentem lefelé. Sikítoztam kalimpáltam segítségért és, mikor már minden veszni látszott és azt hitem kitöröm a nyakam valaki megragadta a táskámat hátulról.

- A lépcső nem a te tereped kislány! Néz jobban szét mielőtt elindulsz! – ez volt az első alkalom, hogy beszéltem vele. Azóta folyamatosan megragadja az alkalmakat, hogy belém kössön. És ez a lépcsős poén azóta is a favorit. Hát, ami igaz az igaz most nem lenne jó elesni.

 

Második fejezet

És lőn számítógép. :) Nem állítom, hogy jó vagyok a Bibliai idézetek terén:) A viccet félretéve, mint ígértem ha lesz gépem lesz új fejezet is. Sikerült rábűvölnöm a netet is a gépre így már ma felkerül a következő fejezet. Köszönöm a pipákat és kommenteket az előző fejezethez. Még nem tudom, hogy lesz időm rakosgatni a részeket, de remélem (most nincs nagy hajtás így szünet előtt) azért lesz annyi időm, hogy a nyitórészeket minél gyorsabban felrakjam. A sorsolás után pörgünk kicsit fel itt még csak a szereplők jellemét próbálom felvázolni. Na jó befogom jó olvasást ehhez a részhez. 

***

Gyors léptekkel közeledek a házunk felé. Nem nagyon figyelek, szét se nézek, hosszú szőke hajam lebeg utánam, mikor belekap a szél. A sok napsütés szinte fehérre szívta.

Az edzések miatt sok időt töltök a szabad ég alatt. És nálunk a negyedik körzetben a nyarak nagyon forróak. Sokat úszok a tengerben, hogy ez megerősítsen, a közelharcot is tanulnom kellett, hisz egy Viadalon bármi megeshet. Mindezeket persze iskola mellett kellet csinálom. Ebből következik, hogy szabadidőm abszolúte nem volt. Nincsen most már egy barátom sem, aki volt a tavalyi viadalon meghalt. A többiek meg, hát mit nem mondjak… Kivételezettnek tartanak, mert az anyám győztes. Kivételezettnek, mert tudják, egyszer én megyek a Viadalra.

 Ez sokak szerint remek pedig  cseppet sem az. Egy valaki mondható még barátomnak, de ő a mentorom lesz nem is olyan sokára. Sőt ő nem is olyan mit a barátom folyamatosan ugrat, szívat azóta, hogy először beszéltem vele az iskolában. Sokkal inkább hiszem azt, hogy utál mintsem, hogy kedvel. Anyámék persze nagyon oda vannak érte, hogy beszélek vele hisz ő is győztes. De mi mást csinálhatnék? Ő az egyetlen akivel néha komolyan tudok beszélgetni. És aki ki nem hagyna egyetlen percet vagy alkalmat, hogy szívasson.

 Nagyon elgondolkozhattam, mert csak azt veszem észre, hogy valaki nem erősen és nem is nagy kővel, épp csak egy kaviccsal, de fejbe dob.

- Szép reggelt Avante! – kiáltja utánam az ismerős nagyképű szépfiú. Aki mint már említettem pár órán belül a mentorom lesz. Lehajolok, felveszem a kavicsot, ami fejbe vágott majd szembefordulok vele és visszadobom a kezébe.

- Téged is lehet látni ilyen korán Alban? – Corey Alban, hogy pontosak legyünk. De ha már nem hajlandó a teljes nevemen szólítani minek strapáljam magam, hogy én megtegyem neki ezt a szívességet. A srác mindössze két évvel idősebb nálam. Tizenhét volt mikor bekerült az Arénába én is annyi vagyok. Szinte mindenki, akit kisorsolnak tőlünk, tizenhét tizenhat éves mivel a fiatalabbaknak nem sok esélyük van. A legfiatalabb győztesünk Finnick Odair, tizennégy évesen nyert. Bár az kész csoda volt. Meg egy kis összeesküvés a háttérbe.

- Hát ilyenkor nem szeretek sokáig aludni. Bár a mi kis potenciális kiválasztottunknak nagyobb oka van féli nem igaz Perlare? Hiszen a családod életével játszol. – önelégült. Gunyoros. Neki már mindegy, hiszen ő nyert ő és a drága családja biztonságban van. Bár az ő győzelme is csak egy hajszálon múlt. De ez az egy mondata annyira betette a kaput, hogy nem is nagyon gondolkozom, elpattan az agyam. Odamegyek és gyomron rúgom, amilyen erősen csak tudom. Hát igen ez elég erős lehetett, mert összecsuklott bár annyi lélekjelenléte azért volt, hogy fel nem üvöltött. Elég forrófejű csaj vagyok, sokszor bunyózok az utóbbi időben, elegem lett abból, hogy ugratnak szívatnak ok nélkül. Mostanában adok rá okot, jó sokat. De ezzel egy időben tartják is a tisztes távolságot.

- Megőrültél? Most nem is szívattalak annyira. – néz rám kissé elgyötörten. Hát lehet, hogy rossz ötlet volt magamra haragítani a mentoromat már az elején. Főleg mert idáig ő volt az egyetlen olyan ember is a suliban aki megvédett, ha valaki túllőtt a célon, ami persze a számlájára írandó mint pozitívum.

- Corey! Perla! – kiálltja egy rekedt hang a hátunk mögül. Nem kell megfordulnom, pontosan tudom, hogy Mags az. A jó öreg Mags mindenki nagyija. Nála nőttem fel, egyike a legöregebb győzteseknek és sajnálatos módon nem őt kaptam meg mentornak! Ennek két oka is van, egy mert mostanában nagyon rosszul érzi magát és félő, hogy nem bírna ki egy olyan lelki terhelést mint egy viadalon való mentorállás. Másrészt a Kapitólium követelte Coreyt az idei Viadalon mert a győzelme utáni évben nem szerepelt ebben a tisztben.   – Azonnal gyertek be! Minden tele van kamarákkal! Ha bajotok van egymással, ide bent intézzétek el!- kénytelen kelletlen kezet nyújtok Coreynek és felállítom a földről. Majd Mags után bemegyünk a házába. Nagyon otthonosan mozgok itt, egyből levágódom a konyhában az egyik forgó székre. Ami kiskoromban nagyon tetszett és ez vált a kedvenc tárggyá számomra. Mags-re pedig én, úgy mint sokan mások, családtagként tekintek.

-  A fiatal mentor ne nagyon veszekedjen a mentorálltjával! – közli a rideg tényt, mikor Corey is helyet foglal az egyik széken mellettem. – Ez kicsit kemény volt Corey! A hülyeségnek is van határa! És te Perla kicsit túlreagáltad! Nem jó már első nap Aratás előtt összeveszni olyannal akin az életed múlhat. – feltéve ha a kiválasztott elosztáson ő engem kér. Mert fent állhat a veszély ezek után, hogy lepasszol a másik egyénnek aki idén mentor lesz. Persze ezt csak magamban teszem hozzá.

- De hát neki könnyű! Neki nem lehet már baja! De nekem?! Én nem csak a saját életemmel játszom a Viadalon! Utálom a Kapitóliumot!

Nem vigyázok a számra! Minek? A győztesek háza az egyetlen, amit nem kamerázhatnak be, nem hallgathatnak le. Itt nyugodtan üvöltözhetek, nem szól rám senki. Utálom ezt a rendszert. Sokkal könnyebb lenne, ha a véletlen döntené el ki megy erre a borzalomra. Igaz lelkileg talán nehezebben viselném, de akkor is! Könnyebb reménykedni abban, hogy lehet, hogy túlélem, mint biztosan tudni, hogy harcolnom kell az életben maradásért.

- Ki nem gyűlöli? – néz rám Corey, és ez a kijelentés számomra teljesen érthetetlen. Világéletemben ismertem, egy győztes fia itt élt mellettem de sosem beszéltem vele úgy mint most. Láttam messziről köszöntem neki és elviseltem a folyamatos csipkelődéseit. Éveken keresztül.

 Kivételezett, kirekesztett volt, mint én. De neki mégis volt egy barátja. Egy társa, akivel együtt vett részt a Viadalon bár nem emlékszem, hogy az Arénában együtt dolgoztak volna. Én nem is ismerem a társam erősségeit. Vele is olyan viszonyban vagyok, mint mindenkivel köszönök, ha köszön. De én mindvégig abban a tudatban voltam, hogy Corey isteníti a Kapitóliumot. Hiszen az Albanok élő legendák és félistenek a fővárosi emberek körében. Anyámra is emlékeznek, ahogy megnyerte a viadalt az nagyon egyedi volt. Késekből csinált hajító gépet, és egyszerre ölte meg az utolsó négy embert.

- Remek a kérdés. Mindenki utálja, hogy bizonyítani kell és nem csak a saját életeddel játszol. De nézzétek azt az oldalát is, hogy míg ti majdnem tizennyolc éves korotokig biztonságban voltatok vannak olyanok a külső körzetekben, akik első Aratásuk alkalmával már bekerülnek a harcok sűrűjébe. – Ebben is van igazság annak nincs semmi esélye, aki így kerül be. De ha összehasonlítom magam az első két körzetből származókkal, akkor azt kell mondanom nekem sincs több esélyem, mint egy tizenkét évesnek.

- Jól van Mags igazad van. – bólintok kissé bűnbánó arcot erőltetve magara. – Bocsánat Corey túl harcias vagyok néha. De ne kötekedj, ha kérhetem.  Ne adj okot, hogy neked menjek és akkor biztos lehetsz benne, hogy nem megye neked.

- Az sosem baj, ha harcias vagy csak ne ellenem használd. – vigyorog rám azzal a szokásos én vagyok a legmenőbb mosollyal. Megrázom a fejem rosszallóan elkezdem forgatni a szemem, majd kimegyek a házból.  Átsétálok az utca túloldalára és bemegyek a sajátomba.

- Sziasztok! – köszönök, kissé erőtlenül mire anya kidugja a fejét a konyhából. Valamit biztos főz reggelire, de nekem speciel semmi nem megy le a torkomon így csak intek neki, hogy mentem készülődni és már ballagok is felfelé a lépcsőn.

Gyűlölöm magam. Elhatározom, hogy velük leszek reggel, erre elmenekülök az első adandó alkalommal. Felmegyek a szobámba és becsapom magam mögött az ajtót. Ledőlök az ágyon fejemet a takaróba fúrva és hallgatom, hogy a falon lévő óra milyen lassan számolja vissza életem azon másodperceit, melyeket még kamerák nélkül tölthetek.  A lépcső halk csikorgása a szoba ajtajának halk nyikorgása ránt vissza a valóságba. Nem emelem fel a fejemet, érzem, hogy valaki leül mellém az ágyra, ahogy besüllyed az ágy az ő pehely súlya alatt.

- Perla nem akarsz valamit elmondani? – hallom anya jól ismert monoton kimért mégis szeretet teljes hangját. Felemelem a fejem, de rögtön meg is bánom. Anya szemében könny csillog. Már ő is lemondott volna rólam?