Harmincötödik fejezet

Nos ez egy kicsit hosszabb lett és remélem elég sok kérdést felvetettem amiből látszik, hogy még messze nincs vége :). Várom a véleményeket mint mindig jó olvasást. Köszi, hogy itt vagytok. 

***

Nem fogom fel, hogy a harsonák nekem szólnak. Még mindig a lápot nézem ahol nemrég eltűnt egy lány. Meghalt egy ember. És most ezek az emberek engem ünnepelnek? Hallom, mert a harsonákon keresztül közvetítik a kapitóliumi emberek öröm rivallását.

Nem tudok elmozdulni a láp mellől. Nem is akarok. Elkezdek teli torokból üvölteni és öklömmel csapkodom a földet. Biztosan megőrültem.

Érzem, hogy valami megragad és elkezd felfelé húzni az ég felé. Teljesen bepánikolok. Valahol az agyam mélyén tudom, hogy ez egy légpárnás értem jött azért, hogy biztonságba vigyen. De én már sehol nem érzem magam biztonságban. Az után pedig még úgy sem, hogy megpillantom a tiszta csillogó légpárnás belsejét. Már hogy lehetne valami veszélytelen, ami ilyen tiszta?

Az agyam távoli sarkában érzékelem, hogy egy fehér ruhás férfi jön felém. Valami olyasmit mond, hogy gratulál, és hogy el kell látnia a sebet a hátamon. Mióta van ott seb? Mióta nyertem? Miért ne akarna éppen ő megölni? Hiszen a viadal nem ért véget. A viadal sosem ér véget. Tudom, hogy az életem múlik ezen a támadáson, hogy ő az életemet akarja elvenni és talán a maradék józan eszemet.

Felemelem a kezem, de ez elkeseredett támadás és nincs esélyem. Az orvos meg sem lepődik, mintha hozzá lenne szokva, hogy fél zakkant győztesek kerülnek fel élve a légpárnásba. Egy határozott mozdulattal hátra csavarja a kezemet és belém injekcióz valamit, amitől kissé szédülök, majd minden lassan elhomályosul.

***

Nem tudom, meddig tartanak kómában. Amikor először felébredek, egy kórházi szobában vagyok, csövek lógnak ki belőlem, majd újra a szédülés és a sötétség. Így telik el pár nap, de az is lehet, hogy pár hét. Elveszítem teljesen az időérzékemet. Olyan egyformák a napok, felkelek igaz egyre hosszabb időre, majd jön a sötétség és rémálmok. Újra álmodom az egész viadalt. Minden apró részletét. És minden még szörnyűbb, mint először volt. Mindent olyan tisztán látok, mint még soha.

Aztán egyik nap arra ébredek, hogy nincsenek csövek bennem. Viszont a kezem le van kötve. Először azt hiszem, hogy azért, hogy ne tegyek kárt magamban, majd mikor jobban körülnézek, rájövök, hogy nem a saját, sokkal inkább Snow elnök biztonságát féltik.

Velem szemben ül egy karosszékben, amit minden bizonnyal csak az ő kényelme érdekében hoztak be a kórterembe. A torkom teljesen ki van száradva, hiszen az elmúlt napokban csöveken keresztül kaphattam mind a táplálékot, mind a folyadékot. Nem igazán merek megszólalni, félek, hogy a hangom rekedtnek és gyengének tűnne. És ha maga az elnök keres fel akkor nagyon nagy bajban vagyok.

- Jó végre személyesen látni a viadal győztesét. Gratulálok Miss Avanti. Ügyesen játszott. – ha nem tudnám, hány ember élete szárad a lelkén még azt hinném, hogy csak egy kedves öregember. Minden erőmet össze kell szednem, hogy meg tudjak szólalni. De még így is a hangom gyenge utánzata annak, ami régen voltam.

- Nem hiszem, hogy ez játék volt. – még ettől a pár szótól is úgy érzem a torkomba ezer kés szúródott egyszerre. De nem láthatja rajtam sem a fájdalmat sem a félelmet.

- Igaza van nem játék volt. Sokkal inkább lázadás. – bólint helyeslően.

- Nem lázadtam. Értékesebb nekem a családom, mint hogy megpróbáljak ilyesmit.

- A sorsoláson régi lázadási kódot használt, gondolom nem szánta lázadás. Egy perembeli kislányt akart megmenteni az sem volt az. A társát mentette és egy őrült hetedik körzeti lázadó húgával szövetkezett. Akinek nem titkolt szándéka volt, hogy mártírt csinálva önből lázadást szítson. – gúnyos mosolyától végig fut a hátamon a hideg. Feláll közelebb jön hozzám fölém hajol és megcsapja az orromat a vér szaga. Megrohannak a viadal képei és kényszerítenem kell magam, hogy ne üvöltsek, hogy az elmém ne vesszen el a félelem és a rettegés tengerében. – Ön mit nevezne lázadásnak?

- Azt, ha forradalmat robbantottam volna ki saját akaratomból. – mondom, mert jobb nem jut eszembe. Pedig tudom, hogy igaza van. Ez lázadás volt a javából.

- A negyedikben annyira örültek a győzelmének, hogy az utcára vonultak, és nekimentek a békeőreinknek. Ezt minek nevezné, ha nem lázadásnak? – van valami mézes mázon hangjában, amitől még nagyobb félelem hasít belém.

- Megsérült valaki? – kérdezem idegesen.  Elkezdek felfele ülni, de az övek túl erősen tartanak.

- Nyugalom miss. Senkinek sem esett maradandó károsodása. Azonban ha nem állítja le, amit elkezdett nagyobb bajba is kerülhet.

- Mit akar tőlem? – feszegetem az öveket, próbálok szabadulni előle a vérszag és minden olyan dolog elől, amit rám akar kényszeríteni.

- Egyszerű. Az elkövetkezendő napokban tegyen úgy mintha maga is meglepődött volna a győzelmén. – ez nem lesz nehéz tekintve, hogy ez így van. – Maga sem tudja, hogyan győzött és miért néz fel önre mindenki. Szeretné, ha minden úgy folytatódna, mint eddig. A Kapitóliumnál jobb dolog nem is történhetett volna önnel. A körútján pedig csak azt mondhatja, amit mi az ön kezébe adunk. Nagyon bonyolult?

- Különben? – nem ez a megfelelő válasz, de muszáj lázadnom ennyi maradt meg még nekem.

- A mentora bánja meg, hogy engedetlen. – félelemmel telik meg a tekintetem. Mit tudhat még ez az ember? – Tudom magára és Coreyről igen drágám nagyon jól gondolja. Ellenben ha engedelmeskedik, eltörlöm azt a szabályt miszerint minden győztesnek ki kell állítani még egyet a negyedikben. Visszaállítom az önkéntes rendszert és a véletlenszerű húzást. Mit gondol, nem lenne jobb, mint ami most megy?

- Ön most fenyeget…

- Csupán elmondom a valóságot. Kérhetnék öntől két győztes gyermeket, de nem teszem. Ellenben felajánlom, hogy megszűntetem ezt a rendszert. Most mondja, hogy nem vagyok kedves.

- Megígéri, hogy nem esik baja a családomnak sem Coreynek? – tudom, kénytelen vagyok belemenni ebbe a játékba vagy mindenkinek vége. És ha nem csak a győztesek gyerekét, de magát a családot is megkímélhetem, akkor bele megyek. Mert így több embernek segíthetek, mint akinek ártok.

- A szavamat adom. – mondja és hátrébb lép az ágyamtól, amitől megszűnik a vérszag és végre kapok levegőt.

- Nem lesz több lázadás sehol. A szavamat adom. Lenyugtatok mindenkit. – mondom, bár ezzel rengeteg más ígéretet vagyok kénytelen megszegni.

- Nagyon jó döntést hozott Miss Avanti. Ja és ha majd hazaért adja át jókívánságaimat Mags-nek. És mielőbbi jobbulást. Rá fog férni.

Mielőtt meg tudnám kérdezni mi történt vele már el is tűnik a kórteremből. Mit csinálhattak egy ártatlan öregasszonnyal? Nagyon rossz érzéssel maradok magamra a kórterembe. Mit csinálhattak vele?

Harmincnegyedik fejezet

Íme az utolsó arénás rész. Tudom sokat késtem és lehet nem olyan jó mint az eddigi fejezetek voltak. De remélem nem pártoltatok el tőlem azért. Köszönöm a feliratkozókat és, hogy eddig is látogattátok az oldalt. Jó olvasást várom a véleményeket. 

***

Üvöltenék, de nem értem az okát. Nem ismertem jól, de még is szövetséget kötöttünk, segített nekem mikor majdnem megöltek, összevarrta a vállamon a sebet igaz ez most újra felnyílt. Valami még is hiányzik, nem dördül el az ágyú.

- Dögöljetek meg! – üvölti önmagából teljesen kikelve Della – Rohadjon meg az egész Kapitólium! Dögölj meg Snow! Ezt akarod?! Ezt szereted látni?! Egymást kaszabolják vadidegenek, te pedig vigyorogva nézed abból a csiriviri szobából?! Dögölj meg!

- Ki engedte be Johannát az arénába? – mindketten odatérdelünk Simo mellé, aki még ilyen helyzetben is képes viccelődni.

- Miért mentettél meg? – Della teljesen megdöbbenve mered a fiúra, akit alig ismert, de még is közé és a halálát jelentő fegyver közé állt.

- De hisz tudod. Johanna megöl, ha nem segítek neked. Te pedig segíteni akarsz Perlának. Egyedül nem bír a két hivatásossal. Én pedig nem vagyok elég jó, hogy segítsek neki. Nyerjétek meg, valamelyikőtök. – alighogy ez kimondja, eldördül az ágyú.

Della olyan szintű pusztítást végez, mint még sosem láttam. Kamerákat tördel és üvölt. Tudta réges-régen, hogy ez be fog következni. Eljön majd a viadal vége. Mindenki meghal, talán ő is és ez szerintem mindennél jobban megrémíti.

- Della menjünk. Nem akarok mutánsokat. – szólalok meg remegő hangon. Túl közel van a vége. Érzem akárcsak ő. Remegek pedig nincs olyan hideg. Félek. Talán nem én nyerem meg a viadalt. Közel a vége, de az utolsó pillanatban is akármi megváltozhat. Corey viadala is így volt. A lányt a hetedikből esélyesebbnek tartottam, mint Coreyt, de mégsem ő nyert. Nem fordíthatok hátat senkinek, már egy szövetségesnek sem. Hiszen majdnem itt a vége. Mindenki az életét menti. Akármi megtörténhet.

- Jól kiszórakozták már magukat, nem fognak mutánsokat küldeni legalább is ma.

- Mi az új terv? – kérdezem, de a szememben látszik és a hangomban is érződik, hogy minden mindegy.

- Menjünk a bőségszaruhoz. Keressünk egy jó táborhelyet. Majd ott kitaláljuk a többit.

- Ha a szaruhoz megyünk, akkor már egyszerűbb, ha egy kész tervel érkezünk. – rázom meg a fejemet. Hiszen nem hiszek abban, hogy most pont a végén Metrináék ölbe tett kézzel ülnek. – Mondjuk, menjünk már úgy oda, hogy biztosan megöljük őket.

- Hát idáig is ez volt a terv. Kettő- kettő ellen kiegyenlítjük az esélyeket. – megpörgeti kezében a baltát és előre mutat. –Arra kell menni. Még ma le akarom zárni. Kinyírom a srácot Metrina a tied.

Nem sok kedvem van még egyszer harcolni  Metrinával. Az egyik keze már szinte használhatatlan, de nem lehetek benne biztos, hogy nem tud még így is megfojtani, ha arra kerül a sor. Itt már elkerülhetetlen a kézi tusa. Van még két tőröm kézügyben és el is van rejtve kettő a biztonság végett. Lehet még is lesz esélyem. Annyira elgondolkozom, hogy észre sem veszem, hogy megérkeztünk. Beleütközök Dellába ekkor riadok fel.

- Figyelj! – korhol le. – Ott vannak! – Nem messze a szarutól ülnek. Nem tévedtem Metrina keze használhatatlan. Úgy lóg a teste mellett, mint egy élettelen fa. De a srác sem teljesen egészséges már. Ezzel idáig is tisztában voltam. – Enyém a srác tied az a kis liba. – adja ki az utasítást Della.

- Hé! Vigyázz kicsit. – ragadom meg a kezét és rántom vissza. – Itt nagyon könnyű elsüllyedni. Ha a srácot ki akarod csinálni, lökd bele egy ingoványba.

- Milyen gyorsan süllyednek az itteni csapdák? – ráncolja a homlokát elgondolkodva.

Figyelmesen megvizsgálom a terepet. Annyira egyforma itt minden nem igazán tudom megmondani. Még is van egy elég erős megérzésem.

- A fináléban vagyunk. Nem hiszem, hogy gyorsan beszippantana egy - egy ingovány. Szeretnék nézni a szenvedést és a küzdelmet.

- Igen, ebben igazad lehet. Akkor kezdjük, amíg van bennem elhatározás. – Nem hittem soha, hogy ennek a csajnak az is kell. Úgy döntünk a meglepetés erejét használjuk ki.

Kirohanunk a tisztásra, de közben figyeljük a csapdákat, amiket a talaj rejt magában.  Sajnos valami oknál fogva számítottak ránk. Éppen csak el tudok ugrani egy lándzsa elől, amit a srác küldött felénk.

- A kis mocsok! – akad ki Della és kivesz a kezemből egy tőrt, amit olyan pontosan hajít el, hogy a srác karjába fúródik. – Enyém az, a tied Metrina! – emlékeztet és már rá is veti magát a fiúra.

Örülök, hogy sikerült előnyt nyernie nekünk, de azt sajnálom, hogy ennek az egyik késem látta kárát. Főleg, hogy Metrina egy baltával támad nekem, ami ellen a kés vajnyi keveset segít.

De mégis van egy kevés előnyöm vele szemben. Igaz az én hátam is hasogat, mert felnyílt a seb, de neki gyakorlatilag használhatatlan a keze, amit ki is használok.  Belerúgok a kezébe, mikor elég közel kerül hozzám. Felüvölt és elkezd hadonászni a baltával, de olyan gyorsan és céltalanul csapkod és üvölt, hogy nem nehéz kitérni előle. Azonban az egyik csapása súrolja a kezemet, amiből kiesik a kés. Teljesen fegyvertelen vagyok. És érzem ennek nemsokára vége.  Egy félőrült hivatásos ellen nem sok esélyem van, főleg ha annak a kezébe egy balta van.

- Nos, vége a dalnak harcos kislány! – őrület csillog a szemében. Ekkor dördül el az ágyú és hangzik fel egy lány sikolya. Ijedten fordulok a hang felé. Della a lápban félig elsüllyedt a baltájával próbál a talajon fogást találni a fiú pedig egy baltával a mellkasában nem sokkal arrébb fekszik. – Köszönöm Della! Így egyszerűbb lesz megnyernem az egészet! – elég ügyesen becéloz és eldobja a baltát. Tényleg csak a véletlennek köszönhetem az életem, mert az utolsó utáni pillanatban vetem magam a földre. Csak az a baj, hogy Metrina megérezte a győzelem ízét így utánam veti magát és elkezd fojtogatni, mintha a szinte használhatatlan kezébe újra erő költözött volna. Gyenge vagyok a hátamon a seb egyre mélyebb lesz, és egyre jobban fáj. nem kapok levegőt és nem tudok védekezni, mert nincs fegyverem. Ennyire még sosem éreztem, hogy közel vagyok a halálhoz.

- Perlare! – Della hangja ránt vissza a valóságba. Mindenki azt mondta „győznöd kell”. És ígéretet is tettem nem egy embernek. Hirtelen beugrik, hogy a kabátom belsejében van még két tőröm, de el kell érnem. Valahogy sikerül erőt vennem magamon és bele boxolni a légcsövébe, amitől megtántorodott és legurult rólam. El sem hiszem, hogy újra kapok levegőt. De, most elő kell vennem a tőröket. Metrinát nem sikerült hosszú időre kiütnöm, így tényleg az utolsó pillanatban húzom elő az elrejtett tőreimet. Egyszerre elhajítom mind a kettőt az egyik a homlokába a másik a mellkasába fúródik és egyből eldördül az ágyú.

A fejem kótyagos a lábam remeg, de elindulok az ingovány felé. Della már szinte teljesen elsüllyedt hasalva közelítem meg, hogy engem ne kapjon el az ingovány.

- Add ide, a baltát kihúzlak! – odanyújtja, de nem érem el. – Közelebb megyek.

- Ne a végén még te is elsüllyedsz! – visszahúzza a karját. A láp már szinte teljesen ellepte. Az iszap a nyakáig ér. – Perla nincs már más rajtunk kívül. Te nyertél. – utána kapok, ám ebben a pillanatban elnyeli a láp. Várok, nem értek semmit majd eldördül az ágyú idén utoljára. Felsikítok nem értek semmit. Hogy lehet ilyen gyorsan vége?  Megszólalnak a harsonák majd megszólal egy hang.

- Hölgyeim és uraim! A 73. éhezők viadalának győztese Perlare Avante a 4. körzet kiválasztottja.

B.Ú.É.K

Sikerekben gazdag boldog új évet kívánok mindenkinek. A mai nap folyamán hozok egy fejezetet is. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig elmaradtam. De remélem sikerül visszatérnem. :)

Bejelentés

Sziasztok! Nem tűntem el ennek a blognak a világából csupán nem tudom megírni és megölni a kedvenc szereplőimet. Kis szünetet tartok ez nagyjából két hétig fog tartani és utána jön a nagyobb finálé. Addig is megtaláltok a másik blogomon amit Johanna Masonnal közösen írok.
Itt.
Addig is jó olvasást ott :). Hamarosan jelentkezem. Sziasztok!  

Harmincharmadik fejezet

Íme az új fejezet. Bocsánat, de most kaptam vissza a gépemet. Két fejezet maradt az Arénából, úgyhogy közel a vége. De csak az Arénának. A többiről nem árulhatok el semmit. Jó olvasást várom a véleményeket. 

***

Sejthettem volna, hiszen teljesen olyan, mint a nővére. Lázadó személyiség, aki senkitől, és semmitől nem riad vissza. Nem ő akar lenni a gyújtós, nem akar kijutni az élet túl sok szenvedéssel „ajándékozta” már meg. Megkeseredett, dühös és összetört lett. Nem akar mást, mint kiállítani egy olyan győztest, aki megvalósíthatja az eszméit. Rájövök miért nem segített nekem. Ha csak egy győzhet, akkor csak azt az egyet menti meg, aki megvalósíthatja céljait. Talán durva hozzá állás, de mindenki más is ilyen. Mindent és mindenkit feláldoz a győzelemért.

Nem vettem észre milyen sötét lett hirtelen. Akkor eszmélek rá, milyen későre jár, mikor felharsan a himnusz és az égre vetítik a mai nap áldozatait. Tasia, Valler, Luci. Túl sok ember, túl kevés idő alatt.

- Nos, hogy jutatjuk ki újdonsült barátnőnket az Arénából? – érdeklődik Simo.

- Kinyírjuk a nem hivatásosokat. – kezdi az eszmefuttatást Della. – Majd megkeresem Metrinát és kibelezem. Aztán meg a mutánsokra várunk. – Remek eszmefuttatás, de én nem akarok a mutánsokra várni. Utálom a Kapitólium génmanipulált állatait.

Felvonom a szemöldököm, de nem szólok egyből közbe. Az új kabátom zsebébe rejtem az a pár tőrt, ami az előzőbe lapult vésztartalékként. Végiggondolom Della érveit. A nem hivatásosok valahogy nem tűnnek veszélyesnek még is… Furcsa érzéseim vannak velük kapcsolatban.

- Felőlem úgy nyírod ki Metrinát ahogy jól esik-, vonogatom a vállam - bár örülnék, ha levágnád a megcsonkított kezét.

- Miért is? – mered rám Simo. Most biztosan olyan arckifejezést öltöttem, mint Johanna mikor megfenyegette.

- Mert megkínozta a körzettársamat és a szövetségesemet! – csattanok fel dühösen.

- De kibelezhetem? – érdeklődik Della. Csak egy kurta biccentéssel felelek. Én is szívesen látnám az a ribancot vérbe fagyva. Azok után meg pláne amit Vallerel tett.

- Hol vannak a nem hivatásosok? – térek vissza a tervre.

- A közelünkben volt a táboruk. A nyolcas, és a kilences srác szövetkeztek és nem olyan idióták fegyverek terén, mint hittem a kiképzőteremben. – feleli Simo. – Van egy adag buzogányuk meg kötél csapdájuk. De én csak a buzogányok miatt aggódnék.

- Le akarjátok rohanni őket? – nézek rájuk döbbenten.

- Arra nem lesz szükség. – Della tekintete hirtelen megkeményedik. Elhalkul. Én is fülelek. Nincsenek mocsári talajhoz szokva hallom a lépeseiket. Biztosan fiúk, túl kemények és durvák a lépteik ahhoz, hogy tévedjek. És nem lehetnek Metrináék mert az ő lépteiket már megismerném.

- Oltsd el a tüzet. – suttogom Simonak. – Ti hazai terepen mozogtok, én jobb vagyok sötétben és nem akarom, hogy belelökjenek a mocsárba. – A fiú gyorsan engedelmeskedik, de a betolakodók is résen vannak. Della gyorsan mozdul, a bozóton áthatol én és Simó követjük. A két fiú már rávetette magát Dellára, de őt nem kell félteni. Simó oda ugrik, lerántja róla az egyiket, de a másik már fojtogatja, és nem engedik, hogy a baltáját használja. Én veszem kezelésbe a fiút akit Simó lerántott Delláról. Megfogom a nyakát és erősen hátrahúzom. A földre kerül, én pedig erősen gyomron rúgom háromszor.

- Segíts Dellának.- nekem már kész a tervem. Hagyom, hogy a srác felálljon, majd orrba rúgom, amivel újra hátrébb kényszerítem pár lépésnyivel.

- Te kis liba! – üvölti a srác, mikor az orrából elkezd ömleni a vér. – Kinyírlak!

- Szerintem nem! – üvöltöm neki vissza és már el is száll a kezemből a kés egyenesen a vállába majd még egy rúgás és már süllyed is a mocsár veszélyes bugyraiban.  Nagy levegőt veszek, a vállamba újra belenyilall a fájdalom. Talán a sebem újra felnyílt, de ez cseppet sem izgat. Pár pillanat múlva eldördül az ágyú. Visszafordulok Delláék felé. Ő ismét a földön van a baltájától messzebb. A fiú nagyobb és erősebb, mint ketten együtt véve és buzogány van nála. A buzogány lendül nincs messze Della fejétől, a tőröm elrepül, az ágyú eldördül és Della felsikít. A buzogány és Della között Simó áll, mellkasában a buzogány. Nehezen lélegzik a támadó halott. De innen is látom, hogy az újdonsült szövetségesem most áldozta fel magát valakiért, akit nem is ismert igazán. Akinek a nővére egy győztes, és akinek ígéretet tett,  amit be is tartott. Az élete árán.

Harmninckettedik fejezet

Sziasztok! Közel az aréna vége, de koránt sincs közel a történet vége. Várom a véleményeket, mint mindig. Jó olvasást. 

***

Talán tényleg nem akarom hallani, de ha már elkezdte nem szakítom félbe. Megismerhetek egy más embert, egy más történetet. Talán okosabban kerülök ki, ha ennek vége lesz. Talán megtudom miért akart engem szövetségesnek. Talán megtudom miért élek még mindig, hiszen erről a rejtekhelyről simán megölhettek volna minket már két nappal korábban.

- Azt ugye mind ketten tudjátok, hogy Johanna, hogyan került a viadalra. – most veszem észre, hogy ez a tanmese nem csak nekem, de Simónak is szól. Nem csak engem, a fiút is fel akarja világosítani. – Nem volt önkéntes, nem akart soha kiválasztott lenni. De mikor kisorsolták, valami megváltozott benne. Mikor elmentem elbúcsúzni tőlem, annyit mondott, talán ha megnyeri, el tud minket tartani a szabályok megszegése nélkül is. Idáig nem hitt ebben, de akkor láttam a szemében azt a tüzet, amit az óta is mindig, ha arról van szó, hogy meg kell engem védenie. Mikor bevonultak a szekereken, a nyitóünnepségen azonban elbizonytalanodtam. Félszeg, visszahúzódó lányt láttam, akit olyan gyorsan le lehet vadászni, hogy meg sem érzi. Mintha egy szellő is képes lenne megölni. Féltettem. Persze később megtudtam, hogy nekiment a mentorának a vonaton majdnem megölte, mert az megkérdezte milyen koporsót kér temetésre. Ekkor a másik kiválasztott mentora figyelmeztette, hogy ezzel a viselkedéssel csak megöleti magát így inkább tűnjön sebezhetőnek, hiszen a vérfürdőben az erősebb ellenfelekre utaznak. Johanna megfogadta a tanácsát és ez az életét mentette meg.  Azaz év maga volt a pokol. A pontozáson nagyon alacsony mindössze három pontot kapott, az interjún adta az ijedt kiválasztottat, akit akármikor megölhetnek a szarunál eltűnt csak egy hátizsákra való élelemmel és egy tőrrel, amit egy halott torkából húzott ki. Forró arénát kapott gyér fákkal, kevés vízzel.  Ő felkötötte magát egy fára és várt a megfelelő pillanatra. Megkapta azt egy hivatásos személyében. Addig az esővízből élt és a gyíkokból, amit sikerült összeszednie. De az a hivatásos megváltoztatott mindent. Egyedül volt és sebezhető, és volt nála egy balta. Johanna leszedte és megszerezte a fegyvert és ezzel nyerő helyzetbe került. Megölt mindenkit és nyert.

- Ezt idáig is tudtuk. – von vállat a mellettem ülő Simo. Természetesen igaza volt. Ez a történetnek azon része volt, amit mindenki ismert. Vagyis majdnem minden részét. Bár sejtettem, hogy ennek lesz még folytatása.

- Azt is tudod, hogy az interjúján, már mint, azon amit a győztessel készítettek, közöltek az egész Kapitóliummal, hogy legszívesebben felrobbantanak mindent. – bólint egyetértően Della. – De azt már nem tudod, hogy ezek után Snow elnök megkereste és közölte, hogy keservesen megbántja, ha nem állítja le magát. Szerintetek mit csinált a drága nővérem? Leállította magát? Nem! A győzelmi körúton fel akarta korbácsolni a népet, de nem tette jól. Mi lett a vége? A népnek igaz nem tetszett, amit a Kapitólium tett, de nem látott mást Johannában csak egy olyan lányt aki, mint minden más győztes lemészárolt rengeteg embert. Nem segített senkin. Nem siratott senkit. Nem akart meg menteni senkit. Nem sikerült a nővérem terve. És ez a szüleink életébe került. Apámra egy „baleset” során rádőlt egy fa. Anyámat lelőtte egy békeőr mondván szabályt szegett. Persze senki nem kérdőjelezte meg ezt. És aztán jött a csattanó. A nővérem minden évben mentor lett, had száradjon a lelkén egyre több és több ember halála. És most a hab a tortán én vagyok. Azt akarják, hogy meghaljak az arénában és végérvényesen tönkre tegyem a nővérem idegeit.

Eszembe jut mind mondott Haymitch, ha forradalmat akarsz, csináld jól látványosan, és úgy, hogy ne tudják a gyenge pontodat. A kezemben az aduász. Mindenki azt hiszi, hogy számomra fontos Valler volt, hiszen őt akartam megmenteni magam helyett. Mindenki azt hiszi a Kapitóliumban összetörtem. A körzetben is, és talán tisztelnek engem. Megmentettem egy külső körzetbeli, igaz  később meghalt. Megpróbáltam segíteni sok embernek, és megöltem azokat, akik ártani akartak nekik. Talán ez elég lesz.  Még sosem éltem ennyire. Johanna nem tudott forradalmat csinálni, hiszen nem voltak eszközei, de rám elméletileg mindenki felnéz és jelképnek tartanak. Hiszen hiába vagyok hivatásos egy perembélin segítettem és a körzettáramat akartam megmenteni jelképpé tehet. Nem sok ilyen kiválasztott volt a Viadalok történetében.

- Figyeltetek engem. – mondom féloldalas mosollyal, hiszen rájöttem a megoldásra. – Mit szeretnél tőlem Della? – teszem fel a költői kérdést melyre úgy is tudom a választ. Lehalkítja a hangját és közelebb hajol hozzám, hogy csak én értsem.

- Forradalmat, még úgy is, ha az életembe kerül…