Harmninckettedik fejezet

Sziasztok! Közel az aréna vége, de koránt sincs közel a történet vége. Várom a véleményeket, mint mindig. Jó olvasást. 

***

Talán tényleg nem akarom hallani, de ha már elkezdte nem szakítom félbe. Megismerhetek egy más embert, egy más történetet. Talán okosabban kerülök ki, ha ennek vége lesz. Talán megtudom miért akart engem szövetségesnek. Talán megtudom miért élek még mindig, hiszen erről a rejtekhelyről simán megölhettek volna minket már két nappal korábban.

- Azt ugye mind ketten tudjátok, hogy Johanna, hogyan került a viadalra. – most veszem észre, hogy ez a tanmese nem csak nekem, de Simónak is szól. Nem csak engem, a fiút is fel akarja világosítani. – Nem volt önkéntes, nem akart soha kiválasztott lenni. De mikor kisorsolták, valami megváltozott benne. Mikor elmentem elbúcsúzni tőlem, annyit mondott, talán ha megnyeri, el tud minket tartani a szabályok megszegése nélkül is. Idáig nem hitt ebben, de akkor láttam a szemében azt a tüzet, amit az óta is mindig, ha arról van szó, hogy meg kell engem védenie. Mikor bevonultak a szekereken, a nyitóünnepségen azonban elbizonytalanodtam. Félszeg, visszahúzódó lányt láttam, akit olyan gyorsan le lehet vadászni, hogy meg sem érzi. Mintha egy szellő is képes lenne megölni. Féltettem. Persze később megtudtam, hogy nekiment a mentorának a vonaton majdnem megölte, mert az megkérdezte milyen koporsót kér temetésre. Ekkor a másik kiválasztott mentora figyelmeztette, hogy ezzel a viselkedéssel csak megöleti magát így inkább tűnjön sebezhetőnek, hiszen a vérfürdőben az erősebb ellenfelekre utaznak. Johanna megfogadta a tanácsát és ez az életét mentette meg.  Azaz év maga volt a pokol. A pontozáson nagyon alacsony mindössze három pontot kapott, az interjún adta az ijedt kiválasztottat, akit akármikor megölhetnek a szarunál eltűnt csak egy hátizsákra való élelemmel és egy tőrrel, amit egy halott torkából húzott ki. Forró arénát kapott gyér fákkal, kevés vízzel.  Ő felkötötte magát egy fára és várt a megfelelő pillanatra. Megkapta azt egy hivatásos személyében. Addig az esővízből élt és a gyíkokból, amit sikerült összeszednie. De az a hivatásos megváltoztatott mindent. Egyedül volt és sebezhető, és volt nála egy balta. Johanna leszedte és megszerezte a fegyvert és ezzel nyerő helyzetbe került. Megölt mindenkit és nyert.

- Ezt idáig is tudtuk. – von vállat a mellettem ülő Simo. Természetesen igaza volt. Ez a történetnek azon része volt, amit mindenki ismert. Vagyis majdnem minden részét. Bár sejtettem, hogy ennek lesz még folytatása.

- Azt is tudod, hogy az interjúján, már mint, azon amit a győztessel készítettek, közöltek az egész Kapitóliummal, hogy legszívesebben felrobbantanak mindent. – bólint egyetértően Della. – De azt már nem tudod, hogy ezek után Snow elnök megkereste és közölte, hogy keservesen megbántja, ha nem állítja le magát. Szerintetek mit csinált a drága nővérem? Leállította magát? Nem! A győzelmi körúton fel akarta korbácsolni a népet, de nem tette jól. Mi lett a vége? A népnek igaz nem tetszett, amit a Kapitólium tett, de nem látott mást Johannában csak egy olyan lányt aki, mint minden más győztes lemészárolt rengeteg embert. Nem segített senkin. Nem siratott senkit. Nem akart meg menteni senkit. Nem sikerült a nővérem terve. És ez a szüleink életébe került. Apámra egy „baleset” során rádőlt egy fa. Anyámat lelőtte egy békeőr mondván szabályt szegett. Persze senki nem kérdőjelezte meg ezt. És aztán jött a csattanó. A nővérem minden évben mentor lett, had száradjon a lelkén egyre több és több ember halála. És most a hab a tortán én vagyok. Azt akarják, hogy meghaljak az arénában és végérvényesen tönkre tegyem a nővérem idegeit.

Eszembe jut mind mondott Haymitch, ha forradalmat akarsz, csináld jól látványosan, és úgy, hogy ne tudják a gyenge pontodat. A kezemben az aduász. Mindenki azt hiszi, hogy számomra fontos Valler volt, hiszen őt akartam megmenteni magam helyett. Mindenki azt hiszi a Kapitóliumban összetörtem. A körzetben is, és talán tisztelnek engem. Megmentettem egy külső körzetbeli, igaz  később meghalt. Megpróbáltam segíteni sok embernek, és megöltem azokat, akik ártani akartak nekik. Talán ez elég lesz.  Még sosem éltem ennyire. Johanna nem tudott forradalmat csinálni, hiszen nem voltak eszközei, de rám elméletileg mindenki felnéz és jelképnek tartanak. Hiszen hiába vagyok hivatásos egy perembélin segítettem és a körzettáramat akartam megmenteni jelképpé tehet. Nem sok ilyen kiválasztott volt a Viadalok történetében.

- Figyeltetek engem. – mondom féloldalas mosollyal, hiszen rájöttem a megoldásra. – Mit szeretnél tőlem Della? – teszem fel a költői kérdést melyre úgy is tudom a választ. Lehalkítja a hangját és közelebb hajol hozzám, hogy csak én értsem.

- Forradalmat, még úgy is, ha az életembe kerül…

Harmincegyedik fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy csak most írok és, hogy ilyen rövid lett a rész. Sajnos nincs sok időm. De próbálok időt szakítani az írásra. Remélem azért tetszik. Várom a véleményeteket, mint mindig. Jó olvasást. 

***

Tátva marad a szám egy pillanatra. Egy gondolat kavarog benne, én olyan halott vagyok, mint három másik. Ha túlélem, ha nem akkor is halott vagyok. Mason… Mason... Mason… A név folyamatosan kattog a fejemben.

- Johanna Mason – mondom ki hangosabban, mint kellett volna. A lány arcán valami elégedettség félét vélek felfedezni. Ezt nem tudom hova rakni. Attól elégedett, hogy teljesen ledöbbentem, vagy, hogy tudom a rokona a világ legőrültebb győztese?

- Johanna a nővérem. – bólint.

- A nővéred egy elmebajos. – szál be a beszélgetésbe Simo, aki a tüzet piszkálja, és valamit süt rajta, amit nem tudok beazonosítani.

- A nővérem a legprofibb győztes. – néz rá villámokat szóró szemekkel Della.

- Akiről úgy tudom bekattant és akárki nyer, azt megölné, ha nem te lennél az. – bólint egyetértően a fiú. Kifújom a levegőt melyet idáig visszatartottam. Akkor nem csak én gondolom ezt.

- Meg tenné? – nézek kissé félszegen a fiúra.

- Előfordulhat. Mikor szövetkeztem Dellával lejött a lakosztályomba, egy kést szegezett a torkomhoz, és nagyjából a legvérfagyasztóbb hangján beszélgette el velem. Azt mondta, ha felbontom a szövetséget vagy, megpróbálok az éj leple alatt rátámadni a húgára beküld egy bombát az Arénába támogatói csomagnak álcázva. Ha ez nem sikerül és nyerek, a győztes interjúja után felkoncol. De ha még ez sem elég, hogy leállítsam magam, a hullám olyan darabokba kerül vissza az ötödikbe, hogy a nagyanyám sem ismer rám.

Tudtam, hogy Johanna őrült, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Eljátszotta a semmihez sem értő kiscsajt aztán lemészárolt mindenkit. Végül dühöngő őrült lett belőle, akit gyűlöltek a Kapióliumban.

- Ha ennyire, fogalmazzunk így, érdekes a nővéred személyisége, miért nem tiltják ki a mentorok közül? – teszem fel a logikus kérdést.

- A Kapitólium miért engedi, hogy a negyedikből a győztesek gyerekei ilyen nagy arányban vegyenek részt a viadalokon? – kérdez vissza, egy gyomorba vágó kérdéssel.

- Tudod? - nézek rá értetlenül.

- A szabályotokat? Ezer éve. Finnick elmondta Johannának ő meg nekem. – így már világos, persze, gondolhattam volna.

- Miért épp a nővéred? – térek vissza az eredeti témára.

- Mert kínozni akarják. Mindenkit kínozni akarnak, aki győzött, mert ezzel elvileg túljárt az eszükön. Vagy valami hasonlót mondanak. Nem éretem őket és nem is akarom. Csak azt szeretném, ha felrobbanhatna az egész főváros a hülye viadallal együtt.

- Miért nem jelentkezett helyetted senki? – értetlenül állok az eset előtt. Hiszen aki ismeri Johanna Masont, az tudhatná, hogy vagy jelentkezik valaki vagy nem sok marad a körzetből. – Elég nagy a körzet és nem hiszem el, hogy senki nem félt a nővérétől.

- Nem félnek ezek senkitől. Plusz rühellnek mind engem mind Johannát. Megszoktam, nem kell sajnálni. Johanna világ életében adta a szerény csajt, pedig járt az erdőre megtanulta a balta használatát, ételt lopott, és minden törvényt megszegett. Mindenkinek beszólt, aki nem tetszett neki, talán ez is az okok közé tartozik. Persze ez csak háttér.

- Akkor mi a valóság? – nézek rá értetlenül.

- Hallani akarod? – nem igazán tudom, mit feleljek. De még is a kíváncsiság dominál bennem. Talán most megtudok valamit egy emberről, akiről tudtam, hogy kicsoda, ismertem a nevét, de nem érdekelt milyen az élete. Milyenné vált, és miért vált olyanná a viadal után. Így hát egyszerűen csak bólintok. – Akkor elmondom, de nem biztos, hogy tényleg hallani akarod az egészet…

Harmincadik fejezet

Sziasztok! Kíváncsian várok minden véleményt mint mindig. Jó olvasást kívánok :) 

***

Két oldalról megragadnak, és mivel nehezen mozgok, szó szerint elkezdenek vonszolni a földön. Nem érzem, hogy bármi erő maradt is volna a lábamban. Sőt az egész testemet erőtlennek érzem. Mint mikor egyszer kiskoromban egy halásszal, talán épp Valler apjával kimentem a tengerre. A hajó árboca fejbe vágott én pedig belestem a vízbe. Mozdulatlanság és erőtlenség, amire emlékszem. Valamint, hogy rendkívül gyorsan süllyedtem. A lábam görcsöt kapott és nem tudtam a felszínre vergődni. Akkor éreztem ez az erőtlenséget tehetetlenséget és a félelmet. Akkor a halász mentett ki, és végül is a szituáció olyasmi most is. Majdnem meghaltam és jött két ember, hogy segítsen. De valóban segíteni akarnak- e? Honnan lehetek biztos benne? Hiszen Vallert ott hagyták volna elvérezni, nem akartak neki segíteni még annyit sem, hogy megszabadítják a szenvedéstől. Lucivel nem láttam mi történt csak egy villantást. Talán a torkát vágták el gyorsan, és szinte fájdalommentesen. Ott volt, egyik pillanatban mellettem egy karnyújtásnyira. A következő pillanatban pedig a földön feküdt holtan. Nem tudtam rajta segíteni bármennyire szerettem volna, pedig ott volt a közvetlen közelemben. Egy karnyújtásnyira ült tőlem. De minden olyan gyorsan történt. Egy valami nyugtat, őt nem kínozták meg annyira, mint Vallert. Az már nekem is túl sok lett volna.

Nem visznek annyira messzire. Egy sűrűn benőtt bozót közepén van a táborhelyük. Szinte észrevehetetlen, nincs sem ingovány sem más veszélyforrás. A víztől és a fészkektől messze van ugyan, még sem találhattam volna ennél jobb búvóhelyet én sem. Minket nem látnak, mi viszont tökéletesen látjuk az egész terepet. A mi régi táborhelyünkre is rá lehet látni. A légpárnás most szedte össze a holtesteket. A volt táborom maradványai katasztrofálisra sikeredtek. Felfordul a gyomrom, ha csak arra kell néznem. Igyekszem kerülni tekintetemmel a látványt. A srác ledobja a lábam elé a két hátizsákot, amit a táborhelyről hozott el. Úgy nézem, nem hiányzik belőle semmi. Nincs kinyitva nincs kiszakadva. Tehát a kisebb fegyver lerakat még mindig a rendelkezésemre áll. Nem mintha olyan sokra mentem volna vele mikor nem is olyan rég megtámadtak.

- Ezt nem a szarunál szerezted. – mondja kissé durván.

- Szép kardok. – pillantok az övében lévő két penge felé. – Azok sem onnan vannak.

- Della nyírjuk ki, a Hivatásosoknak biztos jó okuk volt rá, hogy rátámadtak.

- Igen volt, - bólint a lány – az, hogy megmentette a tizenkettest a szarunál, és csaknem levágta Metrina kezét.

- Visszaszívtam. – emeli fel, a kezét a fiú- Csípem a csajt.

- Ezt örömmel hallom. – vetem oda neki csípősen. – És ki is vagy te?

- A nevem Simo, bocsi mindenkivel bunkó vagyok elsőre. De ha megengeded, hogy újra kezdjük, befoltozom a vállad. – az ütő megáll bennem. A bátyám neve volt Simo. Megrázom a fejem. Nem ez is csak egy hallucináció lesz. De mégsem. A bátyám már rég meghalt, és ez a srác kicsit sem hasonlít rá. Mikor kicsit összeszedem magam, gondolatban csak bólintok egyet. Miért ne? Nem fáj annyira mintha így maradna a vállam, és nagyobb rá az esély, hogy nem fertőződik el a seb, vagy nem vérzek el. Még szerencse, hogy az egyik táskában vannak váltó ruhák. A felsőm túl mocskos nem csak a saját, de más vére is megszáradt rajta. Igaz idáig nem érdekelt, de már nem állhatom magamon. Amint Simo összevarrta, lefertőtlenítette és lekötözte a sebet a vállamon leszedem magamról a véres ruhát és a tűzbe dobom, amit időközben meggyújtottak, hogy ne fagyjunk szét, és új ruhát veszek magamra. Jobban érzem magam, mint korábban. Igaz, még mindig kavarognak a gondolataim, és kissé szédülök is. Della elém nyom valami gőzölgő löttyöt.

- Ez méreg? – emelem rá a tekintetem.

- Ha meg akartalak volna ölni, akkor ott hagylak Metrinának reggelire. – nem igazán finomkodik velem. Befogja az orrom, hátrahajtja a fejem és beleönti a számba az összes löttyöt. Ha nem akarom, hogy megfulladjak muszáj lenyelnem.

- Tudom, hogy megölhettél volna. – köhögök, mert az utolsó kortyot sikerült félrenyelnem – Látom, hogy ide virít a táborhelyünk.

- Pontosan! Úgy, hogy szívesen.

- Köszi, hogy hagytad, hogy kinyírják a két szövetségesem. – nézek rá szikrázó szemekkel.

- Aszem, én mentem kaját csinálni. – fúj visszavonulót a srác.

- Bocsánat, hogy mire kitaláltam, hogyan állítsam bele Tasia hátába a baltámat addigra elvágta a kis barátnőd torkát.

- És elkezdte kaszabolni a körzettársamat! – emlékeztettem, arra ami Vallerel történt.

- Bocsánat! Lehet, hogy rühellem Metrinát, de gondolkozás nélkül nem támadok neki. Főleg mert nem tudtam mennyire tudja mozgatni a kezét. És ugye mind ketten tudjuk mennyire könnyen lenyomott volna, ha két keze van és a kis barátod nem vágja meg a lábát?

- Valler megvágta Metrina lábát? – nézek rá megütközve.

- Akkor kaphatta az oldalán a sebet. – biccent a lány.

- Mit akartok tőle? – nézek rá még mindig döbbenten.

- Ez egyszerű, szövetséget. – von vállat a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Benne vagyok. – megyek bele kis habozás után. – A nevem Perlare Avanti.

- Üdv a csapatban, a nevem Della Mason.

Huszonkilencedik fejezet

Sziasztok meghoztam az új részt. Köszönöm a feliratkozást és a kommenteket :). Sokat jelent nekem. Jó olvasást várom a véleményeket. 

***

Nem tudom eldönteni, hogy melyiktől féljek jobban. Metrina kinyír, ha túléli Dellát, de nem tudom Della mit csinálna velünk, a kis szövetségesével.  Annyit látok belőlük a ködfátyolon keresztül mely a szememre ereszkedett, hogy verekszenek. Azon van mindkettő, hogy a másikat a földre juttassa. Az ötös fiú eközben a kardja segítségével visszatartja Nariót. Egyik kardját a fiú torkának a másikat a gyomrának szegezi.

Metrina és Della egyre jobban csépelik egymást, egyikük kezében sincs már fegyver. Puszta kézzel akarják egymást megfojtani. Nem tudom miért, de mozdulataikból kitűnik, hogy gyűlölik egymást. Tartanak egymástól, feszegetik egymás határait, de tiszta szívből gyűlölik egymást. Valler felé pillantok. Megfájdul a fejem és beleszédülök, ahogy megpróbálom elforgatni a megfelelő irányba. Valler egyre lassabban lélegzik. A combján lévő sebből dől a vér a két karja is össze vissza van karistolva és az oldalán is felfedezek egy vágást, amit eddig nem láttam.  Megpróbálok felé kúszni, de nem sikerül, mindenem fáj, mozogni sem tudok. Megpróbálok beszélni, de ahhoz is túl sok energia kell. Újra a birkózókra nézek. Most a hetes került felülre. Nagy nehezen erőt veszek magamon és odaüvöltök neki.

- Fojts bele a mocsárba. – szólok a lányka. Az csavar Metrinánk egyet, aki a földre kerül. Majd egy balta landol mellette a földön, ami nem tudom hogyan került a kezébe.

- Öt másodperced van neked és a kis talpnyalódnak, hogy elhúzzatok a területünkről. Különben a következő balta a fejedben landol.

Metrina feje vérzik talán egy ütés erősebben találta el, mint amennyit elbírt. Narióra néz, és mintha biccentene. Nem akarnak meghalni, és tudják, hogy a lány nem viccelt mikor azt mondta a fejükbe állítja a baltát. Metrina nagy nehezen feltápászkodik és a körzettársával együtt eltűnnek a bőségszaru irányába vezető úton.

- Nézd meg a srácot. – szól a lány a szövetségeséhez. Ő felém lép és szakszerűen vizsgálgatni kezdi a sebemet. – A csajt össze kell foltozni de, túléli. Elvihetjük a táborhelyre.

- Ez nem húzza sokáig. Nagyon megvágták. Szerintem hagyjuk itt. – vélekedik a srác miután megnézte Valler sebeit.

- Ne! – üvöltöm magamból kikelve. Mindketten megdöbbenek. Gondolom azt hitték, hogy időközben elájultam. – Segítsetek neki, őt mentsétek. – minden erőmet latba vetem és megpróbálok felülni. A lány rásegít egy kicsit. Szédülök, és nem bírok felállni, de annyi erőt azért összekaparok, hogy oda kússzak Valler mellé. Az ötös fiú utat enged.

- Ne csináld ezt! – nem tudom, miért kiabálok vele, nem tudom, mit hiszek, mit fogok ezzel elérni. – Kérlek, ne hagyj itt! Kérlek… - szememet már nem a fájdalom, hanem a könnyek homályosítják el. – Nekem ez nem fog menni egyedül…

- Menni fog. Erős vagy. – suttogja, alig hallom a hangját. – És megkértelek valamire. Ennyit kérek utoljára is. Nyerned kell! – eltökélt még most is. De én nem tudom, hogy mit akarok. Most már nem.

- Ne hagy ezekkel egyedül. – suttogom, hogy csak ő hallja. – Kérlek ne hagy ezekkel egyedül.

- Bízz bennük, mert a maradék ember közül csak bennük bízhatsz. Éld túl. Nyerj, kérlek. – elkeseredettséget látok a szemében. – Kérlek…

- Megígérem. – suttogom elhaló hangon. A fiú az ötödik körzetből felránt a földről és kissé erőszakosabban elkezd vonszolni. – Ne! Ne hagyjátok itt! – nem lehet nem észrevenni a hangomon az elkeseredettséget.  A lány a haldoklóra néz majd rám. Mintha átérezné a fájdalmamat. Elveszi a fiú övéből az egyik kardot és visszasétál Vallerhez.

- Vigyázunk rá, nyugodt lehetsz. – felemeli a kardot. Nem tudok a jelenetre nézni. Csak onnan tudom, hogy a kard lecsapott, hogy az ágyú eldördül és néhány madár idegesen felrebben a bozótból.