Titkos írás

Párszor hivatkoztam egy bizonyos írásra ami határidős volt, ha visszaemlékeztek. Mikor tegnap kinyitottam a postaládát találtam benne egy novella gyűjteményt (legjobb novellák amik megjelenhetnek) köztük az én írásommal. Nagyon meglepődtem, bár így utólag már értem miért érdeklődtek annyira ennek a novellának a könyv változata miatt (ez a mostani határidős munkám). Ez lenne a megjelent novella. Kérek mindenkit értékelje, ha tetszik neki, ha nem hiszen a kritikából tanul az ember. Köszönöm előre is. 

***

Aina

A mosoly az arcomra fagyott, ahogy az iskolarádió hirtelen elhallgatott. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Az iskola rádió soha nem hallgat el, csak akkor, ha nagyon fontos bejelentés készül. Nem sejtettem, hogy a bejelentés tárgya én leszek.

- Remek kis dal volt ez ugye emberek? – ismerős a hang, nagyon is. A fejemben megkondultak a vészharangok. A hanghoz egy másik beszélgetés részlete ugrik be, amit próbáltam elnyomni, ám most felszínre tört. „Ezt még megkeserülöd Aina! Miattad csaptak ki az iskolából, én miattad szenvedek, te pedig szenvedni fogsz miattam.” Roxi hangja. Roxi, aki járt a házamban. Roxi, aki elvitte a naplómat…
- Most pedig hallgassanak meg egy regényrészletet. A mi kedves, jól ismert Ainánktól! Mehet? Nos, akkor kezdjük! – felpattanok a padról és elkezdek rohanni. Berontok az iskola épületébe, úgy nézek ki mint, egy tébolyodott. Úgy is érzem magam. Ne, csak a naplót ne! Mindenkiről leírtam mit gondolok és benne van a vallomás is. Amiről bár Matt már úgy is tud, nem akarom, hogy az egész iskola hallja. Nem tudom merre járok, egy helyben keringek a folyosón. Addig, míg valaki meg nem rántja a karomat és el nem üvölti a nevem, csak eztán térek vissza a valóságba. Elizabeth rémült arca, ideges gesztusai. Igen akkor azt a részt olvassák, ez biztos. A fülembe tódul a vér semmit nem hallok homályosan látok, be kell jutnom a rádiósok termébe és ki kell szednem Roxi kezéből a naplómat. De jelen pillanatban az is nehezemre esik, hogy állva maradjak.
- Rendben… rendben vagyok. Megyek a rádió terembe. – behunyom, a szemem, elszámolok háromig, majd elkezdek rohanni a folyosón. Több tanár értetlenül mered utánam, és rám kiáltanak, hogy a folyosón tilos rohangálni, de ez most cseppet sem érdekel. Nem hiszem el, hogy nem hallják! Nem hiszem el, hogy nem veszik észre, hogy valaki épp most teszi tönkre az egész életemet. Hármasával szedem a lépcsőfokokat, a kanyarokban majdnem elvágódom, de nem állok meg, nem lassítok, csak próbálom leküzdeni a távolságot, ami minden lépésnél egyre csak nő és nő. Végül elérem a célt, a harmadik emelet végén lévő kis szobát. Legnagyobb megdöbbenésemre valaki áll az ajtó előtt. Matt az! Nem hiszem el! Tudtam, hogy utál engem, tudtam, mióta tavaly beindultak a pletykák, hogy beleszerettem lenéz, de az, hogy falaz is azoknak akik megteszik, az már túl tesz minden határon.
- Nos Aina Serza ezt gondolja rólam! Elég szánalmas, de nyugalom emberek ez még mindig nem a legnagyobb durranás! – nem olvasta be. Még nem. De most ez fog következni. Nekimegyek az ajtó előtt álló fiúnak és megpróbálom félrelökni. Hiába, sokkal nagyobb és erősebb mint én. Egyszerűen félretol, és értetlenül mered rám.
- Mi a fene bajod van? Ez csak hecc! Nem árt ez senkinek, el fogják felejteni….- mielőtt befejezhetné a mondatát meghallja a saját nevét. A torkára forr a szó és kérdő tekintettel mered rám. Én még mindig a földön ülök, nem akarok felállni, már semmi értelme. Túl sokszor rúgtak belém, mindig felálltam de most nem. Minek?
- Szerettelek Matt de te átnéztél rajtam… - hallom a hangot nem fogom fel mit mond. Egyre jobban körvonalazódik előttem, mit fogok tenni. Felállok, és mint ahogy az előbb felfelé rohantam elkezdek lefelé rohanni. A lépcső közepén összefutok Elizabethel, aki megpróbál megállítani de én félrelököm. Elkezdek síni. Nekem ez már túl sok, nem bírom tovább. Hallom, hogy kiabálnak utánam de nem érdekel. A portás éppen nem figyel, ezért kirohanok a suliból. Elizabeth már nem volt ilyen szerencsés őt elkapta a fickó, de nem bántam. A bérlet és a kulcs a zsebembe volt így hazafelé vettem az irányt. Pontosan tudtam mit akarok csinálni. Legnagyobb meglepetésemre a húgom már otthon volt.
- Baj van?  - kérdezte döbbenten. Én csak a fejemet ráztam, de az arcom teljesen szét volt sírva. Bementem a szobámba és bekulcsoltam az ajtót. Így nehezebb lesz, de akkor sem adom fel. Polly az ajtó előtt állt, ököllel verte és azzal fenyegetett, hogy betöri mikor én mérgesen kiüvöltöttem rá, hogy akkor vége a fegyverszünetnek amit nemrég kötöttünk, így nagy nehezen abbahagyta. Hallottam, hogy kering még egy ideig a szoba előtt, majd elmegy. Levágódtam az íróasztal elé, elővettem egy borítékot, s nagy betűkkel ráírtam Matt nevét. Eldöntöttem, hogy mindennek vége, akkor járjunk el szakszerűen. Kivettem egy nagyobb lapot a fiókból és ahogy azt illik leírtam, hogy mit miért teszek. Bár szerintem már mindezt mindenki tudta így tehát nem sok értelme volt, de azért kicsit jól esett, hogy kiírhattam magamból.  Íme életem utolsó levele, amit neki címeztem.

Viszlát világ!

Mi van? Ez talán túl keményen hangzik? Pedig fogadd el Matt drága, mert ez a valóság! Lehet, hogy túl gyenge, gyerekes egyén vagyok, de tudod mit? Hidegen hagy! Túl sokat szenvedtem, túl sokat viseltem el és mindig reménykedtem, hogy talán, egyszer más lesz. Mindig tévedtem, csalódtam. De a mai viselkedésed túlment minden határon! Eldöntöttem, idáig és nem tovább! De úgy tisztességes, ha elmondom utoljára, mert már nem egyszer hallhattad, mi zajlik bennem.

Tavaly kezdődött, tudom elcsépelt, hogy szerelem első látásra, mégis szerintem velem ez történt. Pont, mint a mesében, csak épp ott másképp alakulnak a dolgok. Ott boldog befejezést kapunk, itt azonban nem számíthatsz ilyenre. Most, hogy visszagondolok, beismerem, hogy nem szerettem elsőre beléd, sokkal inkább valami szimpátiát éreztem. Talán akkor kezdtem el vonzódni hozzád, mikor sokan kiközösítettek a stílusom miatt, te pedig megvédtél. De, hogy miért tetted, az még számomra is rejtély. Aztán drága volt barátnődnek hála, aki mellesleg ma beolvasta a naplómat, minderről tudomást szereztél, és úgy viselkedtél velem, mintha nem is lennék ember. Akkor tört bennem össze először valami, és fél éven keresztül végig kellett szenvednem azt, hogy nem veszel emberszámba, hogy ahol csak tudsz belém rúgsz. De miért? Mindegy már nem is akarom tudni. A nyár alatt reméltem, hogy helyre jössz annyira, hogy valami megváltozzon, de év elején folytattad ugyanazt a lekezelést. Az igazgatóis ügyem után pedig, mikor nekem lett igazam és bebizonyosodott, hogy nem követtem el azt, amivel Roxi vádolt, és ezek után rám támadt, emlékszem, te voltál az, aki megvédett. Újabb esélyt adtál. Esélyt, hogy talán még összejöhet, hogy mégis lehet belőle valami, hogy egy hajszálnyira is, de érdekellek. Aztán eljöttél a fellépéseimre és kezdtél már – már emberszámba venni. De mikor ma, holott tudtad, hogy az én naplóm az én életem, és bizonyos fokig téged is megaláznak, mégis falaztál nekik. A világom teljesen összeomlott, a legrosszabb, hogy még most sem tudlak teljes szívemből utálni, pedig annyira szeretnélek. Épp ezért most vége. Mond meg Elizabethnek, hogy köszönöm, hogy kiállt mellettem az egyetlen barátom volt. Nem az ő hibája, ami most történni fog, és ezt jól jegyezze meg. Mert az egyetlen, aki itt hibás az csakis te lehetsz és én, mert nem tudtalak elfelejteni Sejtem, hogy nem fogom tudni elmondani neked, hogy mi miért alakult így, ahogy most fog. Nem fogod megérteni, épp ezért írtam ezt a levelet. Nos, én itt be is fejezném ezt a litániát... Soha többé nem fogsz látni engem, eltűnök az életedből, hisz ezt akartad. Úgy, ahogy mindenki más életéből is kisétálok...

Letöröltem a könnyeimet és a kétrét hajtott levelet betettem a borítékba. Vallottam, de ez, csak neki szól. Tudnia kell, ha egyáltalán érdekli majd, hogy mi történt. Holnap már csak az üres padot fogja látni, nem fogok hiányozni se neki, se senki másnak. Talán csak a családomnak. Kinyitottam az ajtót, és a küszöbön megpillantottam a húgomat. Idegesen rágta a száját a keze még a levegőben volt, épp kopogni készült.

- Ismered Matt Darsont? – kérdezem megakadályozva, hogy egyetlen árva szót is ki tudjon nyögni. Csak bólogat, nekem pedig ennyi éppen elég volt. – Akkor ezt majd add oda neki holnap, vagy ma, ha valamilyen csoda folytán talán idetolja a képét.
- Hova mész? – kérdezte kétségbeesve, mikor leakasztottam, a kabátom felhúztam a csizmám és készültem is kilépni az ajtón.
- Gondolkodni. Talán… - mondjam meg neki hova készülök? Nem jönne rá, minden nap elmegyek az állomásra nem hiszem, hogy követne. – Talán az állomásra. Vagy csak bolyongok, ha anya kérdezi dolgom volt.

Nem várok választ, nem akarok elbúcsúzni, túl nyilvánvaló lenne. Csak behúzom az ajtót magam mögött és elrohanok. Nem fog követni, senki nem fog utánam jönni. Az állomás nincs messze, két sarokra fekszik a házunktól. Hazafele rengeteget gondolkodtam milyen halálnemet válasszak, de szerintem a leggyorsabb a vonat. Gyorsan robog, biztos lehetek benne, hogy hatékony, nem tudnak megmenteni. A szakadó hóesésbe még szimplán balesetnek is tűnhetne, ha nem lenne a búcsúlevél. Nem! Az nem búcsúlevél. Mindössze egy röpke összefoglaló életem tizenhat évéről, amiben nem volt semmi jó. Mindenki mindig belém rúgott, és én reménytelenül beleszerettem egy olyan emberbe, aki soha nem fogja viszonozni.

Már este van. El is felejtettem, hogy ilyenkor nagyon hamar sötétedik. Az utcai lámpák gyér fénye nem sokat segít a látásban, a könnyeim is megnehezítik a látást. De azért haladok tovább előre, nincs semmi, ami eltántoríthatna. A sínek mellett megállok, körülpillantok, szerencsémre épp felém robog egy szerelvény. Remek, ez megfelel nekem. Teljes elhatározottsággal megálltam a síneken. Behunytam a szemem, mert a vonat fényszórói teljesen elvakítottak. Még mindig patakokban folytak a könnyeim nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Vártam, hogy leperegjen előttem az a tizenhat év, melyben semmi jó nem történt velem. A halál csaknem elért, mikor valaki erősen megragadta a karom és hatalmas erővel kirántott a száguldó vonat elől. A szemem még mindig nem nyitottam ki csak mikor egy ismerős hang ütötte a fülemet.

- Mond Aina, te teljesen megőrültél? Mintha ez megoldana bármit is! – kinyitottam a szemem és bizonyosságot nyert Matt volt az, aki kirántott onnan. Meglengette előttem a levelet. Tehát járt nálunk másképp most nem menthetett volna meg. – Ezt most miért?
- Mindent leírtam. – a hangom annyira nem hasonlít a megszokotthoz. A sírás annyira elvékonyította, hogy magam sem ismerem meg, olyan túlvilági. – Ez minden. Nekem ennyi volt. Idáig és nem tovább. Túl sok ez nekem, Matt. Nem bírom, olyan sokszor belém rúgtál, megaláztál, hogy ezt nem bírom tovább. És az tűnt a legjobbnak ha végre véget vetek a szenvedésemnek. – de most, hogy már nem a vonat előtt álltam minden bátorságom elpárolgott. Rájöttem, hogy másképp is meglehet oldani, iskolaváltás, költözés, minél messzebb tőle annál jobb. A távolság talán megold majd mindent.

- Nem tudtam, hogy mit terveznek. Csak egy ostoba heccnek indult. Azt hittem valami regény vagy valami hasonló… De mikor meghallottam a szerelmi vallomást, miután te elrohantál, bementem a rádiósokhoz és Elizabeth is utánam jött. Együtt leállítottuk Roxit. Nem olvasta be mindet csak egy részét… Aztán meg utánad mentünk, de a húgod azt mondta, hogy elrohantál, hogy hagytál nekem egy levelet… Mikor elolvastam megijedtem, féltem, hogy elvesztelek… De nem mondtuk a húgodnak, hogy mi áll a levélben csak azt kérdeztük meg, hogy merre mentél. Polly mondta, hogy az állomásra és én tudtam, hogy mit tervezel. Mivel ő is jönni akart utánad Elizabeth ott maradt vele. Azt mondtam, hogy meg kell beszélnem veled valamit, de ez sokkal súlyosabb, mint gondoltam…

- Úgy látom valakinek lelkiismeret furdalása van. – gunyorosan beszélek. Lassanként kezdem elengedni azt az érzést, ami ehhez a fiúhoz kötött. És egy másik, eddig ismeretlen érzés fészkeli be magát a szívembe: tiszta gyűlölet. Most már rájöttem, hogy igaz, amit sokan mondanak: A szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el, s ez a szál most elszakadt. – Vagy csak szimplán sajnálsz. Szegény kis meghibbant csajszi! Szeretethiányos, öngyilkos hajlamú, naiv kiscsaj, aki annyira beleszeretett valakibe, hogy az életét is eldobná érte. Vagyis, eldobta volna. S te pedig, mivel tündérmesébe illő befejezést akarsz, hirtelen feltűnsz a színen, aztán úgy gondolod, hogy minden sületlenséget hordjunk össze, hátha jobban érzi majd magát, az, akit megbántottál, igaz?!

- Nem, Aina! Én szerettelek, a pletykák, meg Roxi idióta híresztelései előtt. Csak éppen nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy viszonyuljak hozzád, és ezért inkább bunkó lettem és… Nem tudom, fogalmam sincs, miért nem vettelek emberszámba, nem volt szép tőlem, most már tudom. Talán mindez azért volt, mert féltem elmondani. Féltem, hogy mit gondolnak, féltem saját magamtól.
- Te a pletykáktól féltél, nem az én reakciómtól! Ha igazán szerettél volna, elmondod még akkor, és nem várod meg, hogy ez megtörténjen. Jól színészkedsz Matt, szakköre kéne járnod. Régen… hm, nem is olyan régen még szerettelek, nem tudtalak elfelejteni de ott a vonat előtt egy pillanat törtrésze alatt átértékeltem mindent. Elég volt. Nem fogsz engem többet látni az egyszer biztos. Iskolát váltok, ez a megoldás most már tudom. Köszönöm, hogy kihúztál, de ezzel most magadnak ártottál. Nézd végig szépen lassan azt, hogy iskolát váltok, majd elköltözök a környékről. Ha valóban szeretsz, ez sokkal nagyobb fájdalmat fog okozni neked, mint ha ott hagytál volna a vonat előtt. Most nézd végig milyen, amikor téged nem vesszenek emberszámba. – nem akartam soha gonosz lenni, de most a harag és a gyűlölet beszélt belőlem, és teljesen elhomályosította az ítélőképességemet. Kicsit úgy éreztem, ez nem én vagyok. Bár az életemet és az új kezdetet köszönhettem neki, a múltam és a szenvedésem nagy része is hozzá kapcsolódik.
Hátat fordítottam neki, és elindultam a kihalt pályaudvaron, a házunk felé. Nem jutottam messzire, mert visszarántott. Megpróbált magához húzni, de én visszakézből lekevertem neki egy akkora pofont, ami visszhangzott az immáron üres állomáson.
- Tűnj el az életemből. – kirántottam a kezemet az övéből és elfutottam a házunk irányába. Túl késő már ezt a kapcsolatot jóvátenni. Túl sok minden ékelődött már közénk, amit sosem lehet helyre hozni.

Matt sajnálkozó pillantásait éreztem, a hátam mögött, de nem néztem vissza. Nem nézek vissza a múltra, egy új élet vár rám, amely ma el is kezdődött…