Huszadik fejezet

Megjött ez a fejezet is. Köszönöm a hozzászólásokat, az új feliratkozást és nem utolsó sorban a rengeteg megnyitást. Nagyon sokat jelent, hogy nem pártoltatok el tőlem ez után a kihagyás után sem. Jó olvasását mindenkinek! 

***

Rohanok, nem nézek hátra, nem nézhetek hátra. Biztonságos helyre kell jutnom. Most már nem csak az én életem a tét. Van egy szövetségesem, aki kicsit sem olyan, mint akit elsőre elképzeltem. Talán ő lesz a vesztem is, hiszen alig ért valamihez. Őstehetség, de az nem jelent semmit. Nem ér el vele semmit. Itt a talaj jelenti a veszélyt, a halálos csapdát. De nem tehetek semmit, hiszen egyszer egy óvatlan mozdulat miatt, kiestem eredeti szövetségeseim bizalmából.

- Csak oda léphetsz, ahova én! – üvöltöm futás közben. Közel az erdő, érzem, hogy ott vagyok a legnagyobb veszélyben, de még is a legnagyobb biztonságban is. A fák valami védelmet, rejtekhelyet nyújtanak számunkra, de a talajt ott a legnehezebb kiismerni. Tapasztalat. De nem maradhatunk nyílt terepen, az egyenlő a halálos ítéletükkel.

Magamban lehordom a csillagokat is, úgy káromkodom, hogy azon a napon megfogtam egy elmebeteg Hivatásos kezét, és nem engedtem, hogy dühében lesújtson.  Mégsem sajnálok semmit. Talán csak azt, hogy nem tudtam semmit zsákmányolni a szarutól. Csak azok a késeink vannak, amiket a fiú nyomott a kezembe semmi több. Három késünk van egy furcsa és félelmetes Arénával szemben, ahol rengeteg ember vadászik ránk, és nagyon sokak listáján szerepel a nevem a díszsorban.  Ezeknél az embereknél pedig sokkal több van, mint pár jelentéktelen kés.

Talán még sem volt olyan rossz ötlet a lányt választanom, a Hivatásosok falkájával szemben. A Hivatásosok közül, azt hittem csak én és Valler ismerjük a terepet, valamennyire mert nekünk külön kiképzésünk is volt ehhez. De tévednem kell. Én sem ismerem eléggé a területet, az összefüggő vízfelületek itt annyira egybe olvadnak, hogy még én sem szúrom ki a veszélyt. Szerencsére szövetségesem igen. Mielőtt telibe beleugranék, egy mozdulatlan, ám ugyan akkor halálos tócsa közepébe, a lány hirtelen egy határozott mozdulattal hátra ránt.

- Én szívesen követlek, – mondja, majd felvesz egy követ és elhajítja arra amerre én akartam ugrani az imént. Az egy szempillantás alatt eltűnik. Futóhomok! Én marha! –ha megteszed azt a szívességet, hogy nem viszel a halálba!

- Akarsz te elől menni? – vetem oda, a szokásos nyers stílusomba, holott nagyon jól tudom, hogy nem lenne szabad megállnunk. Lehet, hogy jelenleg úgy tűnik minden szép, tiszta és nyugodt, de ahogy az idei felhozatalt ismerem, akárki akármikor meglephet.

- Jobban ismered a terepet, mint én ez tény – von vállat a lány – mindössze annyit akartam kérni, hogy ne vigyél bele veszélyes helyzetekbe. Nem akarok úgy járni, mint… - tudom, mit akar mondani, nem akar úgy járni, mint a testvére. Nem hagyom, hogy ezen sokáig tépelődjön, most nincs rá idő, csupán gyorsan bólintok, majd rohanunk tovább. Be az erdő biztonságosabb szegletébe. Itt nagyon meg kell gondolnom, hogy mit teszek, hova lépek, de rendezem a gondolataimat és sikerül találnunk egy viszonylag nyugodt részt. Körülölelnek minket a fák néhány méteren biztonságos a terület, de ha valaki ránk támadna, nem kell messzire csalogatnunk, hogy el nyelesük a futóhomokkal. Ha úgy vesszük, a természet csapdáját fogjuk használni, ha oda kerül a sor. A természet lesz az őrangyalunk, legalább is az elkövetkezendő pár órában biztosan.

 Most már, azonban nagyon elkezd aggasztani, hogy mindössze három tőrünk van semmi más. Se takarók, se vizes tömlők, kötszerek vagy bármi. Igaz vizet elég könnyű nyelni csupán egy hosszú nádszárra van szükségem, de azt a vizet tartani is kell valahol. Vadászni is tudok, itt elé sok állat él, de miben fogom tárolni. Kissé elkeseredek, ahogy végignézek elég megtépázott sorainkon. Corey most biztosan üvölt dühében, Finnick pedig még rá is kontrázik, hogy bezzeg ő megmondta, hogy haszontalan vagyok, hogy még egy hátizsákot sem voltam képes elszedni a szarutól, mert azzal voltam elfoglalva, hogy egy Perembéli kis csajt mentsek meg.

- Köszönöm. – töri meg a csendet a lány. Értetlenül nézek rá. Még is, mit köszön meg? Hogy meghalt a testvére, mert engem védett? Hogy az ő túlélési esélye vajmi kevésre csökkentek, főleg most, hogy csatlakozott hozzám? – A bátyám mondta, hogy megpróbál megszerezni téged szövetségesnek. Már a nyitó ünnepség óta ezt szajkózta, de nem hittem neki. Azt gondoltam, vagyis akkor azt hittem, te is olyan vagy, mint a többi Hivatásos. – mert olyannak kellett látszanom mi a többieknek. Mert akkor ez volt a biztosíték, hogy túlélhetem. Mégsem mondok inkább semmit. – De mikor a kiképzésen lefogtad az egyes csajt tudtam, hogy te azért másmilyen vagy. Téged is a túlélés hajt ez igaz, de teljesen más értelemben. Elkezdtem bízni benned, és reménykedtem, hogy tényleg sikerülhet szövetségre lépni veled, még akkor is, ha úgy tűnt a Hivatásosokkal vagy.

- A Hivatásosok már akkor berágtak rám, mikor a fővezér hallgatott arra, hogy álljon le és ne verjen agyon téged az Aréna előtt. Féltek tőlem ezért támadt rám egyikük, első adandó alkalommal. Nekem kéne megköszönnöm a bátyádnak, hogy megmentett.

- Teo így hívták. – suttogja halkan lesütött szemmel. – Miatta mentetél meg?

- Azért mentettelek meg, mert nem szeretek tartozni, úgy érzetem tartozom neki ezért segítettem. Meg különben is, egy őstehetséggel nem jó rosszban lenni. – mosolyodom el bátorítóan. – Amúgy a nevem Perlare – nyújtom felé a kezemet – mit szólnál, ha létre jönne az a szövetség hivatalosan is?

- Luce. Örülök, hogy felajánlottad. – elfogadja a felé nyújtott kezet és megszorítja. Elég erős a szorítása, nem nézném ki belőle, hogy erős, legalább is elsőre biztosan nem.

Mintegy végszóra, felhangzik egy éles fütty, és egy elég tekintélyes nagyságú ezüstszínű ejtőernyő ereszkedik alá az égből. Ez elég gyors volt. Jó gazdag támogatóink lehetnek. Vagy nagyon azt akarják, hogy győzzünk.

- Ez meg mi? – mereszti a szemét Luce – Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan szoktak a támogatók ajándékokat küldeni!- igen ezt én sem tudtam. Megvonom a vállamat, odamegyek és közelebb húzom magunkhoz. Egy szép nagy hátizsákot pillantok meg.

- Úr isten! – kiállt fel Luce és a szája elé kapja a kezét. – Ez horribilis összegbe kerülhetett. – Rosszallóan ciccentek egyet, és megrázom a fejemet, egyenesen belenézek a kamarába. Corey tudni fogja, hogy ez neki szól. Honnan szedett össze ennyi és ilyen gazdag támogatót? – Nyisd már ki! – sürget Luce – Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet benne.

Hát, arra én is nagyon. Kinyitom és majdnem én is felsikítok. Egy kés készlet! Vadonatúj, tökéletes állapotú, egyensúlyú, tíz darabos kés készlet. Majd nem felkiáltok, hogy megmenekültünk, de a következő dolog jobban sokkol. Egy csákány is van a táskában. – Azt hiszem ezt neked szánták, úgy látom neked is akadnak támogatóid. – Persze ez nem hiszem, hogy igaz. Csak Corey úgy válogatta össze az ajándékokat, hogy mindketten jól járjunk. A táskában van még, két vízhatlan hálózsák, két váltó ruha ez nagyon jól jön főleg ily terepen, vizes flakon, damil, kötszerek gyógyszerek és szárított hús. Ami a legjobb pedig, hogy a vizes flakonok tele vannak vízzel.

- Istenem Perlare! Ez lehetséges? Tényleg vannak támogatóink? – nevetek a lelkesedésén.

- Igen még hozzá elég gazdag támogatóink.

Ám ez a jó kedv nem tart sokáig, egy ágyú rendellenes morajlása töri meg a jókedvünket. Minden dördülés egy elesett játékost hivatott jelezni. A vérfürdő a szarunál véget ért. Az ágyú pedig eldördül, egymás után tízszer.

Tizenkilencedik fejezet

Na, most már teljes lendülettel vissza tértem. Furcsa, de ahogy közeledik a suli egyre több időm lesz írni. Az utóbbi időben sok rész kimaradt, úgyhogy igyekszem pótolni ezeket az elkövetkezendő hetekben. Várom a kritikákat és köszönöm, hogy ilyen sokan megnyitjátok a részeket és még mindig olvastok. Köszönöm. :) 

***

Elég egy rossz, vagy épp bizonytalan lépés, és volt világ nincs világ. A mocsártól mindenki óva intett minket, mert hiába a gazdagsága az a rengeteg kincs, amit nyújtani tud, az életben maradáshoz azt meg is kell szerezned. De megszerezni nem épp egyszerű. Sőt! Van, amit lehetetlen. Hiába vagy nagyon óvatos, az összefüggő vízfelületet mely meg sem rezzen a szellő aprócska fuvallatától, nem fogod tudni megkülönböztetni a szárazföldtől.

A negyedik körzet határán van egy mocsaras terület, a gyerekek kedvenc játszótere volt egykoron. Volt pár év, amikor a kiválasztottakat ott edzették, hogy tényleg minden területre és helyzetre fel legyenek készülve, ami köthető a vízhez. Nem is olyan régen történt mindez.

Én mégsem tudtam róla egészen néhány nappal ez előttig. Megtudtam, hogy miért is lett abban az évben Annie a kiválasztott. És megtudtam, miért függesztették fel a mocsárban történő edzéseket.

Abban az évben egy másik közember lánya lett volna kiválasztott, akit mellesleg egészen régóta edzettek. Az Aratás előtti napon az utolsó edzést, pedig épp a mocsárban tartották. Nem emlékszem sem a lány nevére, sem semmire vele kapcsolatban. Olyan mintha egy radírral mindent kitöröltek volna az agyamból. Azt mondják a lány úgy ismerte a területet, mint a tenyerét, és mindent tudott még akkor is belelátott, hogy hol van csapda, ha semmi nem utalt erre. Még is a mocsár, amit annyira ismert és szeretett, lett a veszte. Rossz helyre lépett. Ezt mondják, meg azt, hogy olyan simán eltussolták az esetet, mintha mi sem történt volna. Az Aratáson, pedig tényleg nagy meglepetést okoztak, mert nem közölték a leendő kiválasztottal, aki mellesleg fél éve készült a megmérettetésre, hogy ő lesz, akit bedobnak a mély vízbe és csak rajta múlik, hogy fent marad vagy elsüllyed, mint megannyi más ember előtte.

Annie bár túlélte sosem jött helyre a bejutásának körülményei és a miatt, sem ami az Arénában fogadta.  Erre pedig csak néhány napja jöttem rá. Akkor ismertem meg egy embert akit elítéltem, pedig semmi okom nem volt rá.

Hatvan másodperc. Ennyi időm van rá, hogy felmérjem a terepet. Ha nem jártam volna, még soha ilyen terepen most pánikba esnék, de ez most nem az a hely és nem a megfelelő idő erre. Ahogy elnézem a Bőségszaru körül egy kis félkörben, ha nagyon hosszan és pontosan figyelem fodrozódik a víz. Az a hely átugorható. A többi terült itt eléggé biztonságos, de csak azért, hogy harcoljanak is az emberek.  A kapitóliumiak jobban szeretik, ha az emberek szemtől szemben ütköznek meg egymással, és nem a terület intézi el őket.

 Sajnos nem látok a Szaru mögé. Nem tudom, hogy ott mi vár rám, ha arra kell futnunk. Hiába magasodik arra erdő, ha nem látom a talajt, nem bízok semmiben. A Játékmesterek ugyanis engem halottan akarnak már első nap.  Ezt nagyon jól tudom. Bár nem csak ők szeretnék a képemet az égre vetítve látni, ami azt jelzi, hogy kiestem a játékból.

Gong! Visszaránt ez a hang a valóságba. Rohanok, nem nézek hátra, oldalra csak egyenesen előre. Ott van a késes részleg, az íjak és minden olyan tárgy, ami megmentheti az életemet, arra kell összpontosítanom.

 Már ugornám át a veszélyes részt, amikor támadást érzékelek hátulról. Késő! Nem tudom magam megvédeni. Érzem, hogy valaki az utolsó pillanatok egyikében ránt a földre. Érzem, ahogy vér fröcsköl a ruhámra annak az embernek a vére, aki megmentett. Ijedten fedezem fel, hogy nem más, mint a tizenkettes fiú. A támadóm pedig egykori szövetségesem volt Nario. Ennél nyilván valóbb üzenet nem is lehetne. Szövetségünk ezennel semmis.

 Biztos azt hiszi, hogy a fiú testét páncélnak fogom használni ezért inkább új áldozat után néz és meg is találja a kilences lány személyében.

Megrökönyödöm, a ruhám vérben úszik, egy olyan ember vérében, aki magam sem tudom miért mentett meg. Akinek semmi oka nem volt rá. Akinek még a nevét sem tudom.

 Fel kell állnom, el kell rohannom, fegyvert kell találnom, de ez most lehetetlen. Mindent elvittek a Hivatásosok vagy a többi szerencsésebb és én most itt ülök, a harcok kellős közepén teljes sokkban. Legördítem magamról a fiút, amikor kicsit több lelki erőt szedek össze hozzá. Az még nem halt meg a nyíl ütötte seb nem volt elég pontos és lassú halált szánt ennek a szerencsétlennek.

A fiú a kezem után kap a markában van három kisebb tőr. Nem tudom honnan szerezte, de érzem, hogy nekem akarta adni, már az elején nekem szerezte meg őket. A kezembe nyomja a tőröket, majd nagyon halkan elmondja az utolsó kívánságát. Amit nekem teljesítenem kell, mert megmentette az életem.

- Vigyázz a húgomra! – a szája tátva marad, egy kis vér folyik ki belőle a szeme pedig élettelen ürességgel telik meg. Sosem láttam haldoklót. Sosem láttam, hogy távozik egy ember az élők sorából. Most ezt is megtapasztaltam. Talán a saját jövőmet láttam magam előtt. Talán nemsokára én is követem őt. Lehet, hogy hamarabb, mint sejteném.

A második csapást már érzem, de ez úttal nem egy volt szövetségesem támad meg, hanem az egyik tizenegyes. Könnyű szerrel elhajolok a felém hajított buzogány elől, majd eldobom a tőröm. Ő kegyes halált kapott nem, mint az a másik, aki engem próbált menteni.

Keresem, szinte már veszettül kutatom a lányt a tekintetemmel, és bizton remélem, hogy nem halt meg. Nem halhatott meg! Ekkor látom meg őket. Metrina ördögien villogó tekintete, ahogy ott áll szerencsétlen lány felett, és éppen ahhoz a terephez tereli, ami amúgy is veszélyes. Ha a lány nem megy magától Metrinának eszköze is van rá, hogy terelje. A lány saját fegyvere egy csákány. Nem sokat teketóriázok, megfogom az egyik tőrömet, a többit már rég az övembe rejtettem, és elhajítom. Pontosan ér célba, átszúrja Metrina kezét, aki a fájdalomtól a földre zuhan.

- Szedd fel a fegyverem és tűnés! – üvöltök a lány felé. Annak nem igazán kell, kétszer mondani a dolgokat feláll, nem finomkodik, kirántja a földön nyöszörgő Hivatásos kezéből a fegyvert még bele is rúg egy isteneset, és elkezd rohanni felém.

- Csak oda lépj ahova én! Mert itt egy rossz mozdulat és megfulladtál! Tehát gyere gyorsan, de pontosan, mert az életet múlik rajta. – figyelmeztetem és nem kertelek.

- Tudom milyenek a mocsarak. – most először hallom a hangját, de kinézetével ellentétben ez magabiztosnak tűnik.

- Ez nagyszerű akkor most tűnjünk el ebből a bolondok házából. – figyelmesen rohanok, ám kedves ex szövetségeseim nem akarnak ilyen könnyen engedni. Metrina bosszúra éhezik a kezén ütött seb és a bordáiban érzett fájdalom miatt, a csákány utánunk száll.

Ekkor történik a napom újabb csodája. A hetes lány egy laza balta mozdulattal elhárítja a felém repülő csákányt, és ami engem nagyon meglep Metrina inkább hátat fordít és ugyan morogva, de eliszkol. Mintha tartana a lánytól. Lehet, hogy nem ok nélkül.

- Mit bámultok már? Tűnjetek innen! – nem kell annyira üvölteni,  ha azt akarja, akkor eltűnök, ezen nem múlik. Ő és az ötös fiú a másik irányba szaladnak, míg én az eredeti elhatározásom szerint a szaru végén fekvő erdőt célzom meg. 

Mi a fene volt ez? Ez nem megszokott a viadalokon. Mindenki engem véd, holott inkább magával kéne törődnie. Mi a fene folyik itt?

 

Tizennyolcadik fejezet

Megérkezett ez a fejezet is. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem sokáig, tényleg nagyon, de amint volt lehetőségem azonnal írtam és mint látjátok posztolok is. Sajnálom a rengetek kihagyás, csak én se számoltam azzal, hogy nyáron még kevesebb időm lesz írni. Estére jön egy új fejléc és ha minden igaz talán még a héten egy fejezet is. Addig is jó olvasást és várom a kritikákat. 

***

Nem lehet és mégis lehetséges. Az interjú után ugyan egy szót sem szól hozzám és kerül akárcsak nemrég én őt, de még is úgy érzem valami változás készül. Félek ettől a változástól, mert legbelül úgy érzem, hogy ennek a végén én és Valler szövetségesek leszünk. Nem akarom szövetségesemnek, sőt lassan semmit sem akarok. Mert ha szövetségesem lenne előbb utóbb meg kéne ölnöm, ha haza akarok jutni.

A mentorok és a kísérő eltűnik, már nem találkozom velük, csak ha élve kijutok az Arénából. Újabb ostoba gondolatok cikáznak a fejembe. Mindig felbukkannak, hiába küzdök ellenük. Ki akarok én egyáltalán kerülni? Erre egy ésszerű válasz van. Igen, mert a családomnak szüksége van rám. De én nem ezt a választ adom a kérdésre. Igen mert Coreynek szüksége van rám. Igen mert nekem is szükségem van rá. Hiába küzdök és őrlöm magam, azaz érzéketlen harcos kislány már a múlté azon az estén mikor megérkezett a Kapitóliumba eltűnt, és hiába próbálom játszani vissza sem fog térni soha. Mert azon az estén azt mondtam nem kell tovább játszanom, hiszen itt van valaki, aki megért és elfogadja a valódi énemet. Csak épp ez pont a legrosszabbkor jött. Én és az időzítőkém sosem voltunk valami jóban egymással. Most meg pláne nem.

Egész este próbálok, de nem tudok elaludni, ha még is sikerül sikítva ébredek fel. A halálom rémképei ezerféle módot öltenek és alattomosak. De hiszen ezek nem csak rémképek! Néhány óra múlva talán ezek egyike lesz maga a valóság. Nem tudok aludni, hiába próbálok. Így nem is erőlködöm tovább. Nyitott szemmel bámulom a palafont, néhány órám van, hogy újra a könyörtelen kislány legyek, de nem akarok olyan lenni. Vagy jó vagyok nekik így vagy megölnek, de az igazi Perlare nem hagyja magát, nem adja olcsón a bőrét. Nem fog ölni, csak ha rákényszerítik egyébként nem. De nem hagyja azt sem, hogy őt megöljék. Harcolni fog, és megtesz mindent azért, hogy forradalom törjön ki. Mert megígérte, mert azt mondta ez minden vágya. Ez a pontozás utáni este történt. És azóta semmi sem változott, csupán rájött, hogy ő már sosem tud újra bábúként viselkedni, más hiába akarja. Ő sosem lesz újra az a bábu. Ő önmaga marad, mostantól mindig.

Hat órakor nyílik az ajtó és Aremo jön értem, hogy elkísérjen a légpárnáshoz, ami majd az Arénába visz minket.   

Én a kiválasztottakat szállító légpárnáshoz utazom, felkapaszkodom a kötél hágcsóra amibe áramot vezettek így ha akarnék sem tudnék leesni róla. Az áram a hágcsóhoz tapaszt, és addig nem enged el, míg egy fehér ruhás alak a karomba nem szúr valami hegyes izét, ami a nyomkövetőt tartalmazza. Égető fájdalom hasít a karomba, ami csak nagyon nehezen akar szűnni. Erre is felkészítettek minket. Tudtam milyen ez az érzés, még is megtapasztalása maga a pokol. Tudom, hogy nem szabad erről tudomást vennem és nem is veszek róla tudomást. Mert ez is egyike azoknak a dolognak amiket megtanultam amiket belém vertek. Amiket tudnom és használnom kell majd egyszer, ha ennél veszettebb fájdalommal kerülök szembe.

Minden kiválasztottal eljátsszák ugyanezt a játékot, mindenki kap, egy nyomkövetőt, majd elfoglal egy helyet, amit számár fent tartottak. A stylisztokat szállító légpárnás, már rég elindult, ők mindig korábban érnek az indítószobákba, mint mi.

Mikor az utolsó kiválasztott is a légpárnáson van, a hajó elindul és mindent lesötétítenek. Nem engedhetik meg, hogy tudjuk, merre megyünk, hol alakították ki az Arénát számunkra. Jó pár órás repülő út vár ránk. Nagyjából két óra, ha nem több egy kicsivel. Egyenesen az Aréna alatti indítószobák egyikébe terelnek ahol a stylisztom már vár rám a kijelölt ruhával.

Ebbe nincs beleszólása, mindenki ugyanazt kapja így ebből nem lehet se előnyt se hátrányt kreálni. Milyen megnyugtató, mintha a ruhán múlva akármi. N jó egy jeges vagy épp sivatagos területen minden bizonnyal azon is múlik. De egy ruha nem tud megvédeni vagy megölni mást, ha annál egy balta vagy kard van. De az időjárás ellen mindenképpen védelmet nyújt.

Idén terepszínű, és vízhatlan az egész szerelésem. Kétrétegű, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel víz közeli helyet kapunk. Ennek nagyon örülök, hiszen a víz az én terepem.

Aremo igyekszik a legkevesebbet beszélni velem, nem kötődhetnek egy kiválasztotthoz sem, hiszen az akár a következő percbe meg is halhat. Ilyen az élet. Az itteni élet.

Mikor egy női hang felszólít, hogy lépjek, be a csőbe azonban mintha valami megváltozna, mintha érezné, hogy nincs sok ideje. Megfogja a kezem, szétnyitja a tenyerem és belerak egy medált, a medálban egy gyöngy van és benne egy felirat. „ Sose feledd, honnan jössz. Te vagy a gyöngy.”

- A mentorod mondta, hogy adjam oda neked és te érteni fogd, mit akar ezzel mondani. A körzeted jelképe lehet, mindenki vihet magával valamit, ha az nem minősül fegyvernek. Ezt senki sem nézi annak. – Gyorsan a nyakamba rakom és hálásan rámosolyogok a stylisztomra. De nincs időm köszönetet mondani.

Aremo taszít rajtam egyet, és én máris a csőben vagyok, ami lassan fokozatosan emelkedni kezd felfelé.

Először csak egy valamit látok a hatalmas számlálót, mely azt az egy percet mutatja, amennyi időm van körülnézni, aztán nem csak látom, de érzem is. Sár, víz, madarak furcsa fodrozódás, furcsa növényzet és a föveny. „Nem mindegy hova lépsz.” Mintha anyát hallanám, aki egyszer elvitt a negyedik körzet határához, mert minden vizes terepen boldogulnom kell. Mindig ezt mondta. Most örülök, hogy akkor elvitt és akkor még volt annyi erőm és kitartásom, hogy figyeljek rá.

Nem mindegy hová lépsz, ez milyen igaz főleg most ebben a lehetetlen helyzetben. Előttem egy mocsár terül el, ha rossz helyre lépek gyorsan véget érhet számomra a játék.

Közlemény

Sajnálom, tudom, hogy már több hetes csúszásban vagyok, de minden összejött. Egymást érik a táborok, nyaralás a családdal és ezeknek a felét én is az utolsó pillanatban tudom meg. Sajnálom tényleg. Amint tudok posztolok részt ígérem. Időpontot inkább nem írnék, mert félek, hogy nem tudnám tartani. Köszönöm a megértéseteket.

Lorella