Tizennyolcadik fejezet

Megérkezett ez a fejezet is. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem sokáig, tényleg nagyon, de amint volt lehetőségem azonnal írtam és mint látjátok posztolok is. Sajnálom a rengetek kihagyás, csak én se számoltam azzal, hogy nyáron még kevesebb időm lesz írni. Estére jön egy új fejléc és ha minden igaz talán még a héten egy fejezet is. Addig is jó olvasást és várom a kritikákat. 

***

Nem lehet és mégis lehetséges. Az interjú után ugyan egy szót sem szól hozzám és kerül akárcsak nemrég én őt, de még is úgy érzem valami változás készül. Félek ettől a változástól, mert legbelül úgy érzem, hogy ennek a végén én és Valler szövetségesek leszünk. Nem akarom szövetségesemnek, sőt lassan semmit sem akarok. Mert ha szövetségesem lenne előbb utóbb meg kéne ölnöm, ha haza akarok jutni.

A mentorok és a kísérő eltűnik, már nem találkozom velük, csak ha élve kijutok az Arénából. Újabb ostoba gondolatok cikáznak a fejembe. Mindig felbukkannak, hiába küzdök ellenük. Ki akarok én egyáltalán kerülni? Erre egy ésszerű válasz van. Igen, mert a családomnak szüksége van rám. De én nem ezt a választ adom a kérdésre. Igen mert Coreynek szüksége van rám. Igen mert nekem is szükségem van rá. Hiába küzdök és őrlöm magam, azaz érzéketlen harcos kislány már a múlté azon az estén mikor megérkezett a Kapitóliumba eltűnt, és hiába próbálom játszani vissza sem fog térni soha. Mert azon az estén azt mondtam nem kell tovább játszanom, hiszen itt van valaki, aki megért és elfogadja a valódi énemet. Csak épp ez pont a legrosszabbkor jött. Én és az időzítőkém sosem voltunk valami jóban egymással. Most meg pláne nem.

Egész este próbálok, de nem tudok elaludni, ha még is sikerül sikítva ébredek fel. A halálom rémképei ezerféle módot öltenek és alattomosak. De hiszen ezek nem csak rémképek! Néhány óra múlva talán ezek egyike lesz maga a valóság. Nem tudok aludni, hiába próbálok. Így nem is erőlködöm tovább. Nyitott szemmel bámulom a palafont, néhány órám van, hogy újra a könyörtelen kislány legyek, de nem akarok olyan lenni. Vagy jó vagyok nekik így vagy megölnek, de az igazi Perlare nem hagyja magát, nem adja olcsón a bőrét. Nem fog ölni, csak ha rákényszerítik egyébként nem. De nem hagyja azt sem, hogy őt megöljék. Harcolni fog, és megtesz mindent azért, hogy forradalom törjön ki. Mert megígérte, mert azt mondta ez minden vágya. Ez a pontozás utáni este történt. És azóta semmi sem változott, csupán rájött, hogy ő már sosem tud újra bábúként viselkedni, más hiába akarja. Ő sosem lesz újra az a bábu. Ő önmaga marad, mostantól mindig.

Hat órakor nyílik az ajtó és Aremo jön értem, hogy elkísérjen a légpárnáshoz, ami majd az Arénába visz minket.   

Én a kiválasztottakat szállító légpárnáshoz utazom, felkapaszkodom a kötél hágcsóra amibe áramot vezettek így ha akarnék sem tudnék leesni róla. Az áram a hágcsóhoz tapaszt, és addig nem enged el, míg egy fehér ruhás alak a karomba nem szúr valami hegyes izét, ami a nyomkövetőt tartalmazza. Égető fájdalom hasít a karomba, ami csak nagyon nehezen akar szűnni. Erre is felkészítettek minket. Tudtam milyen ez az érzés, még is megtapasztalása maga a pokol. Tudom, hogy nem szabad erről tudomást vennem és nem is veszek róla tudomást. Mert ez is egyike azoknak a dolognak amiket megtanultam amiket belém vertek. Amiket tudnom és használnom kell majd egyszer, ha ennél veszettebb fájdalommal kerülök szembe.

Minden kiválasztottal eljátsszák ugyanezt a játékot, mindenki kap, egy nyomkövetőt, majd elfoglal egy helyet, amit számár fent tartottak. A stylisztokat szállító légpárnás, már rég elindult, ők mindig korábban érnek az indítószobákba, mint mi.

Mikor az utolsó kiválasztott is a légpárnáson van, a hajó elindul és mindent lesötétítenek. Nem engedhetik meg, hogy tudjuk, merre megyünk, hol alakították ki az Arénát számunkra. Jó pár órás repülő út vár ránk. Nagyjából két óra, ha nem több egy kicsivel. Egyenesen az Aréna alatti indítószobák egyikébe terelnek ahol a stylisztom már vár rám a kijelölt ruhával.

Ebbe nincs beleszólása, mindenki ugyanazt kapja így ebből nem lehet se előnyt se hátrányt kreálni. Milyen megnyugtató, mintha a ruhán múlva akármi. N jó egy jeges vagy épp sivatagos területen minden bizonnyal azon is múlik. De egy ruha nem tud megvédeni vagy megölni mást, ha annál egy balta vagy kard van. De az időjárás ellen mindenképpen védelmet nyújt.

Idén terepszínű, és vízhatlan az egész szerelésem. Kétrétegű, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel víz közeli helyet kapunk. Ennek nagyon örülök, hiszen a víz az én terepem.

Aremo igyekszik a legkevesebbet beszélni velem, nem kötődhetnek egy kiválasztotthoz sem, hiszen az akár a következő percbe meg is halhat. Ilyen az élet. Az itteni élet.

Mikor egy női hang felszólít, hogy lépjek, be a csőbe azonban mintha valami megváltozna, mintha érezné, hogy nincs sok ideje. Megfogja a kezem, szétnyitja a tenyerem és belerak egy medált, a medálban egy gyöngy van és benne egy felirat. „ Sose feledd, honnan jössz. Te vagy a gyöngy.”

- A mentorod mondta, hogy adjam oda neked és te érteni fogd, mit akar ezzel mondani. A körzeted jelképe lehet, mindenki vihet magával valamit, ha az nem minősül fegyvernek. Ezt senki sem nézi annak. – Gyorsan a nyakamba rakom és hálásan rámosolyogok a stylisztomra. De nincs időm köszönetet mondani.

Aremo taszít rajtam egyet, és én máris a csőben vagyok, ami lassan fokozatosan emelkedni kezd felfelé.

Először csak egy valamit látok a hatalmas számlálót, mely azt az egy percet mutatja, amennyi időm van körülnézni, aztán nem csak látom, de érzem is. Sár, víz, madarak furcsa fodrozódás, furcsa növényzet és a föveny. „Nem mindegy hova lépsz.” Mintha anyát hallanám, aki egyszer elvitt a negyedik körzet határához, mert minden vizes terepen boldogulnom kell. Mindig ezt mondta. Most örülök, hogy akkor elvitt és akkor még volt annyi erőm és kitartásom, hogy figyeljek rá.

Nem mindegy hová lépsz, ez milyen igaz főleg most ebben a lehetetlen helyzetben. Előttem egy mocsár terül el, ha rossz helyre lépek gyorsan véget érhet számomra a játék.