Harmadik fejezet

És végre szünet van. Remélem így begyorsulok írás terén. Feltett szándékom még a héten hozni egy fejezetet és jövőhéttől visszatérek a heti két fejezet egy hét. Még nem tudom, hogy milyen időközönként előbb utóbb kiforrja magát. :) Remélem tetszeni fog ez a fejezet, köszönöm a pipát és kommentet az előző fejezethez. Jó olvasást.

***

Gyorsan letörli a könnyeit és visszatér az a határozottság a tekintetébe amilyennek egész életemben láttam. Egy valódi győztes néz farkas szemet velem. Kérlelhetetlen a tekintete. Tudom, amit most fog mondani annak úgy kell történnie.

- Perlare! Tudom milyen érzés tudni, hogy talán ez lesz az utolsó nap, amit a családoddal tölthetsz. Tudom milyen érzés tudni, hogy biztosan ölnöd kell majd hamarosan, ha életben akarsz maradni. Tudom milyen érzés, hogy a családod élete rajtad múlik. – utolsó esély. Ez lebeg a szemem előtt. Én vagyok az utolsó lehetőségük. Ez az egy dolog tartja bennem a lelket. Ez az egy dolog, ami miatt nem buktam még ki teljesen. Az előbbi kis kirohanásom nem Corey ellen irányult ő mindig is ilyen volt. Mindig szívatott hol jobban, hol kevésbé, inkább az ellen, hogy nem tehetek semmit. – De egy valamit jegyezz meg Perlare mert egyszer mondom el! Nem vagy a Kapitólium tulajdona! Soha nem is leszel a tulajdonuk és ezt add a tudomásukra. Én a tudomásukra adtam régen. Tudtam, hogy ezért meg fogják keseríteni az életemet, sőt a családom életét, de muszáj volt. Te is tedd meg! Ne ők változtassanak meg ők változzanak meg!

- Nem fognak megváltozni! Ha lehetne, már régen mindenki lázongana! Ha el lehetne törölni, akkor…

- Pár éve lázongtak. Pá éve elfojtották. Most talán újra felcsaphatnak a lángok. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Coreyt. De szedd össze magad. Nem látszódhat rajtad, hogy feladtad, mert akkor könnyű préda vagy. Készülődj! – otthagy egyedül. Nem erőlteti, hogy menjek le reggelizni tudja, hogy felesleges. De milyen felkelésről beszélt? Én soha nem hallottam semmit ilyenről. És mi van Coreyel?

Elkezdek készülődni. Felveszek egy egyszerű, de még is elegáns fehér szoknyás ruhát feltűzöm kontyba a hajamat és mire mindennel elkészülök, már ott van az idő, hogy indulhatok. Nem búcsúzkodom arra lesz időm a sorsolás után. Elindulok a főtér felé. Ki akarok használni minden percet amit egyedül de főleg a szabadban tölthetek. Ha kisorsoltak úgy sem nagyon mehetek friss levegőre. És ha ki is mehetnék az nem lenne olyan, mint itthon. Itt a tenger bömbölése a sós levegő minden, ami ehhez a helyhez tartozik különleges. Valódi nem pedig mű, mint a Kapitólium pompája. A Kapitóliumé ahol mindenki jól él, ahol mindenki boldog ahol minden egy álom. Mindeközben a körzetekben nincs élelem a körzetek szenvednek és tizenévesek gyilkolják egymást csak azért, hogy a Kapitólium jól szórakozzon. Gyűlölöm a Kapitóliumot.

- Megyünk együtt vagy megint rám támadsz? – Corey olyan halkan került mellém, hogy összerezzenek, mikor meghallom jól ismert hangját.

- Úgy is össze leszünk zárva nem? – teszem fel az amúgy is kézen fekvő kérdést. – Bocsi. Nem kellet volna bokszzsáknak használjalak. Nem ellened irányult. – Nem ez a legalkalmasabb hely az ügy tisztázására, de ennél alkalmasabb úgy sem lesz jó ideig.

- Hanem az egész hülye törvény ellen. – fejezi be a gondolat menetemet. – Igen tényleg egyszerűbb lenne, ha a véletlen döntene. Bár nem hiszem, hogy akkor jobban éreznéd magad. Ki tudja? Talán a véletlen úgy hozná, hogy téged sorsolnának ki. Sajnos nem tudom, mi lenne akkor. Nem tudom mi lett volna, ha engem nem arra a Viadalra osztanak be. Nem tudom mi történt volna. De biztosan minden másképp alakul.

- Nem lett volna, után…- kezdem el, mert tudom, hogy ez jön. Ha mereng, sokszor kezdi el a mondatot, így de soha nem fejezi be. De ma különleges nap van, és amíg a főtér felé sétálunk jobban megismerem őt. Igaz ismertem idáig is egy suli egy környék még is most ismertem, meg mint embert.

- Nem lett volna utána az a vacak körút. – mosolyok bár ez a mosoly sokkal inkább fásult, mint valódi. Nem is láttam még úgy mosolyogni, hogy azt ne játszotta volna meg. – Nem lett volna az a vacak ígéret. Nem lett volna az a vacak… - a főtér elérése után egyből elharapja a mondatot. Túl sok a kamera, nem fog semmit mondani majd kifaggatom máskor. Most belegondolva ő az egyetlen ember a körzetbe, akit valaha is barátomnak mondhattam. Igaz csak csipkelődések során beszéltem vele még is, ha valaki barátom volt, akkor az Corey Alban.

- Vigyázz magadra Avante. De azért ne hagyd magad. – ma ezt már másodszor kapom meg. – Ja és vigyázz a lépcsővel. Most, nem leszek mögötted. – rám kacsint és mintha most a mosolya őszinte lenne. Minek kell azt a hülye régi esetet felhánytorgatni?

 Nem voltam én mindig olyan kemény csajszi mint most. Régen mikor nem kezdődött el a kiképzésem és még szürke kisegér voltam sokan kigáncsoltak szó szerint. Ez is egy ok a sok közül amiért maszkot húztam, ami miatt nem az vagyok aki valójában.

 Első alkalommal mikor beszéltem Albannal, mert bár köszöntem neki soha nem álltam vele úgy szoba, mint egy értelmes emberrel, lefele tartottam az iskola lépcsőjén. Egy végzős csak azért, hogy felvágjon a haverjai előtt kigáncsolt, mert ez olyan jó hecc, pont a lépcső tetején mikor mentem lefelé. Sikítoztam kalimpáltam segítségért és, mikor már minden veszni látszott és azt hitem kitöröm a nyakam valaki megragadta a táskámat hátulról.

- A lépcső nem a te tereped kislány! Néz jobban szét mielőtt elindulsz! – ez volt az első alkalom, hogy beszéltem vele. Azóta folyamatosan megragadja az alkalmakat, hogy belém kössön. És ez a lépcsős poén azóta is a favorit. Hát, ami igaz az igaz most nem lenne jó elesni.