Harmincadik fejezet

Sziasztok! Kíváncsian várok minden véleményt mint mindig. Jó olvasást kívánok :) 

***

Két oldalról megragadnak, és mivel nehezen mozgok, szó szerint elkezdenek vonszolni a földön. Nem érzem, hogy bármi erő maradt is volna a lábamban. Sőt az egész testemet erőtlennek érzem. Mint mikor egyszer kiskoromban egy halásszal, talán épp Valler apjával kimentem a tengerre. A hajó árboca fejbe vágott én pedig belestem a vízbe. Mozdulatlanság és erőtlenség, amire emlékszem. Valamint, hogy rendkívül gyorsan süllyedtem. A lábam görcsöt kapott és nem tudtam a felszínre vergődni. Akkor éreztem ez az erőtlenséget tehetetlenséget és a félelmet. Akkor a halász mentett ki, és végül is a szituáció olyasmi most is. Majdnem meghaltam és jött két ember, hogy segítsen. De valóban segíteni akarnak- e? Honnan lehetek biztos benne? Hiszen Vallert ott hagyták volna elvérezni, nem akartak neki segíteni még annyit sem, hogy megszabadítják a szenvedéstől. Lucivel nem láttam mi történt csak egy villantást. Talán a torkát vágták el gyorsan, és szinte fájdalommentesen. Ott volt, egyik pillanatban mellettem egy karnyújtásnyira. A következő pillanatban pedig a földön feküdt holtan. Nem tudtam rajta segíteni bármennyire szerettem volna, pedig ott volt a közvetlen közelemben. Egy karnyújtásnyira ült tőlem. De minden olyan gyorsan történt. Egy valami nyugtat, őt nem kínozták meg annyira, mint Vallert. Az már nekem is túl sok lett volna.

Nem visznek annyira messzire. Egy sűrűn benőtt bozót közepén van a táborhelyük. Szinte észrevehetetlen, nincs sem ingovány sem más veszélyforrás. A víztől és a fészkektől messze van ugyan, még sem találhattam volna ennél jobb búvóhelyet én sem. Minket nem látnak, mi viszont tökéletesen látjuk az egész terepet. A mi régi táborhelyünkre is rá lehet látni. A légpárnás most szedte össze a holtesteket. A volt táborom maradványai katasztrofálisra sikeredtek. Felfordul a gyomrom, ha csak arra kell néznem. Igyekszem kerülni tekintetemmel a látványt. A srác ledobja a lábam elé a két hátizsákot, amit a táborhelyről hozott el. Úgy nézem, nem hiányzik belőle semmi. Nincs kinyitva nincs kiszakadva. Tehát a kisebb fegyver lerakat még mindig a rendelkezésemre áll. Nem mintha olyan sokra mentem volna vele mikor nem is olyan rég megtámadtak.

- Ezt nem a szarunál szerezted. – mondja kissé durván.

- Szép kardok. – pillantok az övében lévő két penge felé. – Azok sem onnan vannak.

- Della nyírjuk ki, a Hivatásosoknak biztos jó okuk volt rá, hogy rátámadtak.

- Igen volt, - bólint a lány – az, hogy megmentette a tizenkettest a szarunál, és csaknem levágta Metrina kezét.

- Visszaszívtam. – emeli fel, a kezét a fiú- Csípem a csajt.

- Ezt örömmel hallom. – vetem oda neki csípősen. – És ki is vagy te?

- A nevem Simo, bocsi mindenkivel bunkó vagyok elsőre. De ha megengeded, hogy újra kezdjük, befoltozom a vállad. – az ütő megáll bennem. A bátyám neve volt Simo. Megrázom a fejem. Nem ez is csak egy hallucináció lesz. De mégsem. A bátyám már rég meghalt, és ez a srác kicsit sem hasonlít rá. Mikor kicsit összeszedem magam, gondolatban csak bólintok egyet. Miért ne? Nem fáj annyira mintha így maradna a vállam, és nagyobb rá az esély, hogy nem fertőződik el a seb, vagy nem vérzek el. Még szerencse, hogy az egyik táskában vannak váltó ruhák. A felsőm túl mocskos nem csak a saját, de más vére is megszáradt rajta. Igaz idáig nem érdekelt, de már nem állhatom magamon. Amint Simo összevarrta, lefertőtlenítette és lekötözte a sebet a vállamon leszedem magamról a véres ruhát és a tűzbe dobom, amit időközben meggyújtottak, hogy ne fagyjunk szét, és új ruhát veszek magamra. Jobban érzem magam, mint korábban. Igaz, még mindig kavarognak a gondolataim, és kissé szédülök is. Della elém nyom valami gőzölgő löttyöt.

- Ez méreg? – emelem rá a tekintetem.

- Ha meg akartalak volna ölni, akkor ott hagylak Metrinának reggelire. – nem igazán finomkodik velem. Befogja az orrom, hátrahajtja a fejem és beleönti a számba az összes löttyöt. Ha nem akarom, hogy megfulladjak muszáj lenyelnem.

- Tudom, hogy megölhettél volna. – köhögök, mert az utolsó kortyot sikerült félrenyelnem – Látom, hogy ide virít a táborhelyünk.

- Pontosan! Úgy, hogy szívesen.

- Köszi, hogy hagytad, hogy kinyírják a két szövetségesem. – nézek rá szikrázó szemekkel.

- Aszem, én mentem kaját csinálni. – fúj visszavonulót a srác.

- Bocsánat, hogy mire kitaláltam, hogyan állítsam bele Tasia hátába a baltámat addigra elvágta a kis barátnőd torkát.

- És elkezdte kaszabolni a körzettársamat! – emlékeztettem, arra ami Vallerel történt.

- Bocsánat! Lehet, hogy rühellem Metrinát, de gondolkozás nélkül nem támadok neki. Főleg mert nem tudtam mennyire tudja mozgatni a kezét. És ugye mind ketten tudjuk mennyire könnyen lenyomott volna, ha két keze van és a kis barátod nem vágja meg a lábát?

- Valler megvágta Metrina lábát? – nézek rá megütközve.

- Akkor kaphatta az oldalán a sebet. – biccent a lány.

- Mit akartok tőle? – nézek rá még mindig döbbenten.

- Ez egyszerű, szövetséget. – von vállat a lány, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Benne vagyok. – megyek bele kis habozás után. – A nevem Perlare Avanti.

- Üdv a csapatban, a nevem Della Mason.