Harmincegyedik fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy csak most írok és, hogy ilyen rövid lett a rész. Sajnos nincs sok időm. De próbálok időt szakítani az írásra. Remélem azért tetszik. Várom a véleményeteket, mint mindig. Jó olvasást. 

***

Tátva marad a szám egy pillanatra. Egy gondolat kavarog benne, én olyan halott vagyok, mint három másik. Ha túlélem, ha nem akkor is halott vagyok. Mason… Mason... Mason… A név folyamatosan kattog a fejemben.

- Johanna Mason – mondom ki hangosabban, mint kellett volna. A lány arcán valami elégedettség félét vélek felfedezni. Ezt nem tudom hova rakni. Attól elégedett, hogy teljesen ledöbbentem, vagy, hogy tudom a rokona a világ legőrültebb győztese?

- Johanna a nővérem. – bólint.

- A nővéred egy elmebajos. – szál be a beszélgetésbe Simo, aki a tüzet piszkálja, és valamit süt rajta, amit nem tudok beazonosítani.

- A nővérem a legprofibb győztes. – néz rá villámokat szóró szemekkel Della.

- Akiről úgy tudom bekattant és akárki nyer, azt megölné, ha nem te lennél az. – bólint egyetértően a fiú. Kifújom a levegőt melyet idáig visszatartottam. Akkor nem csak én gondolom ezt.

- Meg tenné? – nézek kissé félszegen a fiúra.

- Előfordulhat. Mikor szövetkeztem Dellával lejött a lakosztályomba, egy kést szegezett a torkomhoz, és nagyjából a legvérfagyasztóbb hangján beszélgette el velem. Azt mondta, ha felbontom a szövetséget vagy, megpróbálok az éj leple alatt rátámadni a húgára beküld egy bombát az Arénába támogatói csomagnak álcázva. Ha ez nem sikerül és nyerek, a győztes interjúja után felkoncol. De ha még ez sem elég, hogy leállítsam magam, a hullám olyan darabokba kerül vissza az ötödikbe, hogy a nagyanyám sem ismer rám.

Tudtam, hogy Johanna őrült, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Eljátszotta a semmihez sem értő kiscsajt aztán lemészárolt mindenkit. Végül dühöngő őrült lett belőle, akit gyűlöltek a Kapióliumban.

- Ha ennyire, fogalmazzunk így, érdekes a nővéred személyisége, miért nem tiltják ki a mentorok közül? – teszem fel a logikus kérdést.

- A Kapitólium miért engedi, hogy a negyedikből a győztesek gyerekei ilyen nagy arányban vegyenek részt a viadalokon? – kérdez vissza, egy gyomorba vágó kérdéssel.

- Tudod? - nézek rá értetlenül.

- A szabályotokat? Ezer éve. Finnick elmondta Johannának ő meg nekem. – így már világos, persze, gondolhattam volna.

- Miért épp a nővéred? – térek vissza az eredeti témára.

- Mert kínozni akarják. Mindenkit kínozni akarnak, aki győzött, mert ezzel elvileg túljárt az eszükön. Vagy valami hasonlót mondanak. Nem éretem őket és nem is akarom. Csak azt szeretném, ha felrobbanhatna az egész főváros a hülye viadallal együtt.

- Miért nem jelentkezett helyetted senki? – értetlenül állok az eset előtt. Hiszen aki ismeri Johanna Masont, az tudhatná, hogy vagy jelentkezik valaki vagy nem sok marad a körzetből. – Elég nagy a körzet és nem hiszem el, hogy senki nem félt a nővérétől.

- Nem félnek ezek senkitől. Plusz rühellnek mind engem mind Johannát. Megszoktam, nem kell sajnálni. Johanna világ életében adta a szerény csajt, pedig járt az erdőre megtanulta a balta használatát, ételt lopott, és minden törvényt megszegett. Mindenkinek beszólt, aki nem tetszett neki, talán ez is az okok közé tartozik. Persze ez csak háttér.

- Akkor mi a valóság? – nézek rá értetlenül.

- Hallani akarod? – nem igazán tudom, mit feleljek. De még is a kíváncsiság dominál bennem. Talán most megtudok valamit egy emberről, akiről tudtam, hogy kicsoda, ismertem a nevét, de nem érdekelt milyen az élete. Milyenné vált, és miért vált olyanná a viadal után. Így hát egyszerűen csak bólintok. – Akkor elmondom, de nem biztos, hogy tényleg hallani akarod az egészet…