Huszonkilencedik fejezet

Sziasztok meghoztam az új részt. Köszönöm a feliratkozást és a kommenteket :). Sokat jelent nekem. Jó olvasást várom a véleményeket. 

***

Nem tudom eldönteni, hogy melyiktől féljek jobban. Metrina kinyír, ha túléli Dellát, de nem tudom Della mit csinálna velünk, a kis szövetségesével.  Annyit látok belőlük a ködfátyolon keresztül mely a szememre ereszkedett, hogy verekszenek. Azon van mindkettő, hogy a másikat a földre juttassa. Az ötös fiú eközben a kardja segítségével visszatartja Nariót. Egyik kardját a fiú torkának a másikat a gyomrának szegezi.

Metrina és Della egyre jobban csépelik egymást, egyikük kezében sincs már fegyver. Puszta kézzel akarják egymást megfojtani. Nem tudom miért, de mozdulataikból kitűnik, hogy gyűlölik egymást. Tartanak egymástól, feszegetik egymás határait, de tiszta szívből gyűlölik egymást. Valler felé pillantok. Megfájdul a fejem és beleszédülök, ahogy megpróbálom elforgatni a megfelelő irányba. Valler egyre lassabban lélegzik. A combján lévő sebből dől a vér a két karja is össze vissza van karistolva és az oldalán is felfedezek egy vágást, amit eddig nem láttam.  Megpróbálok felé kúszni, de nem sikerül, mindenem fáj, mozogni sem tudok. Megpróbálok beszélni, de ahhoz is túl sok energia kell. Újra a birkózókra nézek. Most a hetes került felülre. Nagy nehezen erőt veszek magamon és odaüvöltök neki.

- Fojts bele a mocsárba. – szólok a lányka. Az csavar Metrinánk egyet, aki a földre kerül. Majd egy balta landol mellette a földön, ami nem tudom hogyan került a kezébe.

- Öt másodperced van neked és a kis talpnyalódnak, hogy elhúzzatok a területünkről. Különben a következő balta a fejedben landol.

Metrina feje vérzik talán egy ütés erősebben találta el, mint amennyit elbírt. Narióra néz, és mintha biccentene. Nem akarnak meghalni, és tudják, hogy a lány nem viccelt mikor azt mondta a fejükbe állítja a baltát. Metrina nagy nehezen feltápászkodik és a körzettársával együtt eltűnnek a bőségszaru irányába vezető úton.

- Nézd meg a srácot. – szól a lány a szövetségeséhez. Ő felém lép és szakszerűen vizsgálgatni kezdi a sebemet. – A csajt össze kell foltozni de, túléli. Elvihetjük a táborhelyre.

- Ez nem húzza sokáig. Nagyon megvágták. Szerintem hagyjuk itt. – vélekedik a srác miután megnézte Valler sebeit.

- Ne! – üvöltöm magamból kikelve. Mindketten megdöbbenek. Gondolom azt hitték, hogy időközben elájultam. – Segítsetek neki, őt mentsétek. – minden erőmet latba vetem és megpróbálok felülni. A lány rásegít egy kicsit. Szédülök, és nem bírok felállni, de annyi erőt azért összekaparok, hogy oda kússzak Valler mellé. Az ötös fiú utat enged.

- Ne csináld ezt! – nem tudom, miért kiabálok vele, nem tudom, mit hiszek, mit fogok ezzel elérni. – Kérlek, ne hagyj itt! Kérlek… - szememet már nem a fájdalom, hanem a könnyek homályosítják el. – Nekem ez nem fog menni egyedül…

- Menni fog. Erős vagy. – suttogja, alig hallom a hangját. – És megkértelek valamire. Ennyit kérek utoljára is. Nyerned kell! – eltökélt még most is. De én nem tudom, hogy mit akarok. Most már nem.

- Ne hagy ezekkel egyedül. – suttogom, hogy csak ő hallja. – Kérlek ne hagy ezekkel egyedül.

- Bízz bennük, mert a maradék ember közül csak bennük bízhatsz. Éld túl. Nyerj, kérlek. – elkeseredettséget látok a szemében. – Kérlek…

- Megígérem. – suttogom elhaló hangon. A fiú az ötödik körzetből felránt a földről és kissé erőszakosabban elkezd vonszolni. – Ne! Ne hagyjátok itt! – nem lehet nem észrevenni a hangomon az elkeseredettséget.  A lány a haldoklóra néz majd rám. Mintha átérezné a fájdalmamat. Elveszi a fiú övéből az egyik kardot és visszasétál Vallerhez.

- Vigyázunk rá, nyugodt lehetsz. – felemeli a kardot. Nem tudok a jelenetre nézni. Csak onnan tudom, hogy a kard lecsapott, hogy az ágyú eldördül és néhány madár idegesen felrebben a bozótból.