Huszonnegyedik fejezet

Te jó ég! Milyen régen írtam már. Az a baj, hogy tudom hova akarok eljutni, de azt nem, hogyan. Ez tartott egészen egy héttel ezelőttig mikor mint egy villámcsapás megszállt az ihlet. Nem ígérem, hogy most már tényleg heti rendszerességgel igyekszem írni, de a két hét az biztos. Remélem nem pártoltatok el nagyon tőle. Sajnálom, hogy ennyi időt kihagytam nagyon hiányzott a blogolás. Jó olvasást és, mint mindig most is szívesen várom a kritikátokat. 

***

Unalmas nap, vagyis eleinte. Valler alszik, hol én hol Luce őrködik közben vadászok pár madarat, hogy éhen ne halljunk. Szerzek, egy hosszú nádszárat mellyel le tudunk nyúlni a víz mélyére és ki tudjuk szívni onnan a friss vizet. Lehet, hogy a flakonok tele vannak, de ez nem sokáig fog így maradni.

Parázson sütjük a húst és megpróbálom felmérni az Aréna ezen szegletét. Jó terep. Csapdák, biztonságos fák, szilárd talaj. Jó védhetőség. Akár heteket el lehet itt tölteni. Közel vagyunk a veszély zónához, még is ez a legjobb hely, amiről valaha is álmodhatok. Estefelé már Valler is egész jól érzi magát. A karja mozog, nem is kell erőltetnie, és fel sem szisszen. Elfogyasztjuk, a vacsoránkat majd megnézzük a himnuszt. A Hivatásosok tegnap esti két áldozata. A hármas és a tízes lány.

Baljóslatú az este. Tegnap óta nem történt gyilkosság és félek, hogy a nézők unják ezt a tétlenséget. Valahogy érzem, hogy itt bele fognak nyúlni a verseny menetébe. Bár nagyon remélem, hogy nincs igazam.

- Unalmas ez az egész. – dünnyögi Valler szinte csak magának.

- Ha meg akarsz halni, keressük meg a Hivatásosokat. Tudod már, mint azokat, akik nem csípnek és meg akarnak ölni. Azt biztos komálnák a nézők. – kacsint rá a sötétben Luce, miközben félelmetesen csillog a szeme. Mintha egy vadmacska lenne, vagy valami ahhoz hasonló mutáns.

- Szövetségben vagyunk vele. – sziszegem neki. – Nem ölhetjük meg. Keress más témát.

- Kár – sóhajt fel lemondóan a lány. Majd, mint aki ihletett kapott rám villantja a kissé csorbacsík vigyorát. – Ki az a srác, akinek a nevét kiáltottad este?

Te jó ég! Akkor nem csak képzelegtem mikor azt hittem kiabáltam. Akkor nem csak ő, hanem más is halhatta, talán a Kapitólium is. Talán elárultam a gyenge pontomat. Talán elrontottam mindent…

- Nem is kiabáltam nevet… - kezdem egy kicsit talán bizonytalanul.

- Tényleg nem. – neveti el magát- De az arcodért megérte. Plusz tuti, hogy egy srácról álmodoztál, hiszen nagyon jól mulattál.

- Még itt is róla álmodozol? – szál be Valler a csipkelődésbe. Király, én vagyok a kipécézett alany. De hát legyen, úgy sincs ezeknek nagyobb örömük itt. 

- Figyelj! Ez az én dolgom, plusz a magánéletem csak rám és arra a bizonyos emberre tartozik. Vilálágos?! Különben is…- hangokat hallok a hátam mögül. Mintha egy szú rágná a fát. Mégsem. Sok apró láb gyors trappolása. Aztán síri csend majd egy vérfagyasztó sikoly. Luce gyorsabban reagál, mint én. Körül néz majd szinte ugyanabban a pillanatban, mint- és ez egy időbe esik azzal, hogy eldördül az ágyú,- felkiált.

- Fára! Most! – pókok. Nem cuki aranyosak, amik a házba fogják a legyeket, nem. Ezek húsevő pókok. Mutánsok! Én és Valler az egyik, Luce pedig egy távolabbi fát vesz célba. Ezek a dögök felzabálnak mindent, ami az útjukba kerül. A fa tetején sem leszünk sokáig biztonságban. A fák elég távol vannak a mocsár csapdás részétől, de elég közel egy másik ingoványos terephez, amit még nem sikerült nappal felmérnem. Kicsit kockázatos, hogy ide menekültünk, de szükségben nincs helye vitának. Pánikba esem. Ezek tényleg mindent felzabálnak, és ha elérik a fát… Nem igazán gondolkozom, mikor kibuknak a számból a szavak.

- Most jól jönne egy kis gyors segély!

Gyors mentoraink vannak és jó támogató csapatunk. Alig pár másodperc telik el, máris le ereszkedik egy ejtőernyő. Kicsi, kisebb, mint amire számítottam. Valler éri el és diadal ittasan felkiált.

- Lángszóró! Ti maradjatok, én kiégetem a hívatlan vendégeket.

Leugrik a fáról, nem tudom, hogy miért nincs benne félsz egy ilyen terepnél. Aztán nekirohan a falkának és addig lövi őket, míg a Játékmesterek vissza nem vonják ezeket. Nagy valószínűséggel a nézők ráuntak.  Persze ez jókor jött, mert úgy látom a lángszóró kifogyott. Vagyis ezt hiszem az első pillanatban, majd újfent megáll bennem az ütő.

- Lám csak! Itt van a vizes fiúcska! Na, emberek ki szavaz arra, hogy most rögtön bízzuk a mocsár gondjaira? – Metrina, nem kell látnom, hiszen a hangját, azt a jeges kimértséget ezer közül is felismerném. Itt lesz a vége. Most nekünk végünk…