Huszonötödik fejezet

Meghoztam a következő részt. Nem főzök hozzá sok kommentet. Jó olvasást. Ha van véleményetek azt, mint mindig most is szívesen fogadom. 

***

Valler nagyon higgadt. Nem kezed el üvöltözni, vagy futni, sőt a hangja mikor megszólal, tele van kimértséggel.

- Ezek a ti dögeitek voltak? – a jól ismert arrogancia. Nem tudom, hogy ő miért nem érzi a veszélyt. De ami ennél is meglepőbb nem árulja el, hogy nincs egyedül. Lucet nagyon halványan látom az éjszakai sötétség, és a lentiek fáklyái fényében, de azért tudok neki inteni, hogy maradjon veszteg. Ha itt valaki kockáztatni fogja az életét, az én leszek. Úgy is nála van a hátizsák, benne az élelem meg a víz. Ha fel is szorul a fára, a Hivatásosok miatt ő tovább ki tudja húzni, mint én. Nálam csak a kések vannak, meg a ruha, amit rám adtak. Ha mérlegelni kell, akkor egyértelmű, hogy én megyek.

Szerencse, hogy a Hivatásosok maguk is menekültek így nem vették észre, hogy a hátuk mögött mi vagyunk. Ez előny is lehet. Talán egyikünk élve kikerül ebből a kutyaszorítóból. 

- Nem, sajnos nem a mieink. Tudod, én szeretem megfolyatni az áldozataimat. – az eszelős mondat egy eszelős ember szájából. Metrinát megőrjítette az Aréna ezt már a legelején láttam.

- Értem már! Akkor ezek téged akartak felzabálni! – nem adja jelét, hogy segítségre szorulna és nincs még itt a megfelelő idő, hogy közbe lépjek. Lejjebb ereszkedek a fán lassan, hogy időben le tudjak ugrani, de mégse fedjem fel magam túl korán.

- Beszél az, aki mindjárt elvérzik. – Nario. Őt sem lehet eltéveszteni. – Sajnállak, de komolyan. Magad ellen ugrasztottad a körzet társadat is. Szegény… szegény Valler. Mivel ennyire sajnállak, választhatsz. Buzogány vagy balta.

- Csábító ajánlat. – és hirtelen én is elhiszem, hogy megfontolja. De én jobbat mondok. Kés vagy kard? – jelzett nekem igaz nem nyíltan, de ez még is csak egy jel volt.

- Nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozz velünk! Te egyedül vagy mi meg négyen. – az első körzetben mindenki ilyen őrült vagy csak ez a kettő? Metrina épp olyan elmebajos, mint Nario.

- Szerintem ti sem vagytok épp nyerő helyzetben. – lépek ki az eddig biztonságos árnyékból. Sikerült úgy osonnom, mint a macskának. Meg is lepődtek, persze csak egy kicsit. De talán ez épp elég lesz.

- És én játszom meg magam? – Metrina arca eltorzul. Emlékszem mit mondtam neki. Én akarom megölni Vallert. Erre most épp én vagyok az, aki szövetségben áll vele. – Láss csodát! Ez idáig meg akarta ölni, most meg épp azon van, hogy segítsen neki!

- Húzzatok el a területünkről Metrina, míg szépen vagyunk! – vakkantok rá, mint egy kutya.

- Hol van a tizenkettes? – néz rám gyanakvóan.

- Talán felzabálták a pókok. – mondja Valler és meglepődöm azon mennyire megnyerő az a gúnyos vihogás, ami ezt a mondatot kíséri. – Nem mondom, hogy ellenemre lenne! Bár jobban bírnám, ha téged zabáltak volna meg.

Talán ez a mondat indít el mindent. Metrina rám ugrik, de én gyorsabb vagyok. A kés villám gyorsan forog a kezemben. A többiek csak döbbenten szemlélik az eseményeket. Ugyanoda várom bele a kést, mint az első nap. Ha ez idáig nem vágtam át minden ideget, hát most megtettem. Üvölt, a kezéből pedig dől a vér. Nario tér észhez először a döbbenettől. Megpróbál körzettársa segítségére sietni és rám vetni magát, de Valler már készen van és dobja a lándzsát, ami a hátára volt erősítve. Nario vállába áll, de ez sem mondható halálos sebnek. Nem tudom, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a lándzsát. A második körzet két versenyzője ekkor tér magához. Mivel az elsők igen-igen lesérültek nem tudnak újra ránk támadni. De a Játékmesterek megfordítják a játék eddigi folyamát. A furcsa csámcsogás újra felhangzik. A fejemből dől a vér és én ezt csak most veszem észre.

- Valler tűnjünk el! – elkezdünk visszafele futni a fa felé. A lángszóróból kifogyott a szufla, és míg újra tölti magát az sok idő. A másik négy is halhatja, amit mi, mert ők is menekülni kezdenek csak épp a másik irányba. De nem elég gyorsan. A pókok elérik őket. Csapkodnak, üvöltenek, és megállás nélkül szaladnak. Megtorpanok és visszafordulok egy pillanatra. Luminót elérik a pókok, rámásznak, és elkezdik rágni.

Megrökönyödök a látványtól, a hangoktól, attól az elképzeléstől, hogy én is lehetnék a helyében. A fájdalmas üvöltéstől és ahogy Metrina rám néz szikrázó szemekkel. Valler rohan vissza értem és minden erejével azon van, hogy feltuszkoljon a fára. Magam sem tudom, hogy, de sikerül felmásznom, de a kép még mindig a szemem előtt lebeg. Ökölbe szorítom a kezem és beleharapok. Amikor megérzem a vér ízét a számban, kissé megnyugszom. Az agyú moraját csak távoli kellemetlen zümmögésnek fogom fel. Az lebeg a szemem előtt, mikor fogja az én halálomat jelezni.